De három, viszonylag földhözragadt film után (ahol leginkább azt bolygatta meg, amit egy átlagos néző elvár a történet sorrendjétől) rájöhetett, hogy egyszerűen megölheti Hitlert. Összeboronálhat egy párizsi kis moziba egy adag nácivadászt, egy zsidóvadászt, egy előle menekülő zsidó nőt, a náci Németország vezetőit, és megteheti azt, hogy két zsidó katonával szitává löveti a Führer fejét. Minden világháborús filmre úgy megyünk be, hogy bármi is történik, Hitlert úgysem fogják csak úgy megölni. Erre tessék, Tarantino edámi sajtot varázsolt a fejéből egy mozi karzatán. Egyszer volt, hol nem volt Index: 9/10 Imdb: 8, 4 Metacritic: 84/100 El tudom képzelni, hogy mennyire megrészegítő érzés lehet ennyire játszani a nézők elvárásaival, és az emberiség történetével úgy általában, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez volt az, ami a legújabb filmjét ihlette. A Volt egyszer egy… Hollywood tökéletes, sőt, szinte hiperrealista rekonstrukciója 1969 Hollywoodjának, ahol minden egyes képkocka annyi jelzést ad a korról, mintha nem is képet néznénk, hanem valami sűrű szőttest.
Ezek azonban nem kapnak magyarázatot, itt nincs tárlatvezetés, egyedül kell bolyonganunk az ismert és a kevésbé ismert művek között. Ettől aztán – az átlagnéző hatványozottan – elveszettnek érezzük magunkat. Ezzel önmagában még semmi gond nem lenne – hisz attól, hogy van egy mélyebb, csak igazi fanatikusoknak élvezhető vonala is, attól csak több, mélyebb a film. De azzal, hogy Tarantino elengedi a kezünket, azzal együtt már nem tehette meg azt, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood alatt csak mutasson de ne meséljen – ő viszont pontosan ezt csinálta. Ez a mozi ugyanis épp olyan, mintha hozzánk került volna Cliff ötven centért vásárolt cigije és mi idegből elpumpáltuk volna: egy vízió, egy látomás: betekintünk a varázsgömbbe és onnan a '69-es Hollywood néz vissza ránk, mi pedig gyönyörködünk benne, akárcsak egy kifogástalan festményben – de egy festmény csak ábrázol (tegye azt bármilyen csodálatosan is), nem mesél. Jó, tulajdonképpen minek kerülgetni a forró kását, essünk túl rajta: a Volt egyszer egy…Hollywoodnak nincs története.
És a hármuk története alig észrevehető sebességgel, alig érzékelhető feszültséggel vánszorog előre, és ez egyáltalán nem baj: ha megtehetnénk, hogy megteremtjük magunknak gyerekkorunk álomvilágát, akkor csak szigorúan 90 percet töltenénk el benne? Tarantino bő lére eresztett cammogásának nem az a célja, hogy elhadarjon egy történetet, hanem hogy megismerhessük a környezetét kívülről-belülről, és megismerjük majdnem ugyanilyen alaposan a főszereplőit. Dalton és Booth nem jó emberek, hiába játssza őket Dicaprio és Pitt személyében a világ két legjobban kedvelt színésze. Dalton gyáva, alkoholista, képtelen szembenézni a múlandóságával, Booth pedig valamit olyan mélyre temetett magában, hogy még a kutyájával is úgy viselkedik, mint egy zsarnok. Mindketten vedelnek, gyűlölik ezt az új kort, gyűlölik a hippiket, gyűlölik a változást, és gyűlölik az érzést, hogy minden lehetne másképpen. Rossz emberek, de ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne együttérezni velük. És különben is, vannak ebben a filmben még sokkal, de sokkal rosszabbak is.
A New Age-nek nincs meghatározott dogmarendszere, ezért az egyes hívők között nagy eltérések lehetnek. Ebből következik az egyik legfőbb, a többség által elfogadott és vallott elve is: Istenhez sok út vezet, és mindenkinek meg kell találnia a saját szellemi ösvényét hozzá. Alice a '20-as években győzte meg férjét – a Teozófiai Társaság főtitkárát – a Társaság székhelyének áthelyezéséről. A teozófia tulajdonképpen az okkultizmus filozófiai alapja. Központjukat, a lehetséges "Új Édenkert" helyszínét a Hollywood-i felirat környéki dombokon hozták létre. Egy évtizeddel később ugyan áthelyezték székhelyüket máshova, mégis Hollywood megalapítóiként tartják számon magukat. Alice egyébként Lucifer tiszteletére nevezte el kiadóvállalatát, a Lucifer Publishing Company-t (mai nevén Lucis Trust) ami mindmáig az ezoterikus és okkult könyvek gyűjtésével és kiadásával tiszteleg alapítója és a teozófia előtt. Ha közvetlen módon nem is járult hozzá a Hollywood-i filmkészítés felvirágoztatásához, a New Age ideológiája mindenképp jelentős hatást gyakorolt az álomgyár által képviselt (és tömegeket befolyásoló) filozófiára és üzenetekre.
Ezt pedig még akkor sem tudnám mentegetni, ha akarnám – de nem akarom. A helyzet az, hogy ugyanakkor megannyi tökéletes eleme van, amiért hálásak lehetünk. Az első és az egyik legfontosabb a zene. A filmhez olyan soundtrack lett összerakva, hogy az után mind a tíz ujjunkat megnyaljuk. (Bettike, remélem már hallgatod bőszen! ) Aztán ott van Leo. Tulajdonképpen őt felesleges is dicsérnem, hisz mikor is alakított ő bármilyen karaktert is gyengén utoljára? Na ugye. Viszont a prímet mégsem ő, hanem Pitt viszi el: az a Pitt, aki így bőven ötven fölött a kétes előéletű Cliff-ként élete leglazább alakítását hozza, nála már csak a kutyája menőbb az egész filmben. Aztán persze ott van az szinte angyali karakterként a filmet a háttérből körüllengő Tate – azaz Margot Robbie -, akihez kapcsolódóan a lezárásért nagy pacsi jár Tarantino-nak – noha azt hiszem hogy az a jelenet talán a kelleténél egy picit B-filmesebbre sikeredett, de annyi baj legyen, még így is zseniális volt. Aztán a látvány és a díszletek.
A rendező sok-sok tévé- és játékfilmes idézettel, egykori színésznagyságok megidézésével viszi időutazásra nézőjét. (Nem nehéz neki, hisz ifjú korában videotékák alkalmazottjaként munkaidőben nézhette rongyosra a VHS-kazetták szalagjait, és raktározta el magában az A- de főleg B-kategóriás filmek százait: párbeszédeit, kliséit, manírjait, sablonjait. ) És persze kísérőzeneként megszólalnak a kor legendás popszámai, melyek összeválogatásához, tudjuk jól, Tarantino nagyon ért. A képek mellett a korszak hangulatát árasztják a dalok, melyeket az ötvenes–hatvanas éveit taposó magyar korosztály is jól ismerhet: California Dreamings (José Feliciano), Hush (Deep Purple), Mrs. Robinson (Simon & Garfunkel), Hey Little Girl (Dee Clark), The Cirle Game (Buffy Sainte-Marie), Bring a Little Lovin' (Los Bravos). Vagy harminc egykori sláger csendül fel abból az időszakból, amely kitermelte Woodstockot is – éppen 1969 augusztusában. A 90 millió dollárba került produkció nem csupán a vezető színészek gázsija miatt ugrott ilyen magasra.
A The Doors egy 1965-ben Los Angelesben alakult, az akkori fiatalságra az egyik legnagyobb hatással lévő rockzenekar. Arculatát az énekes Jim Morrison lázadó személyisége határozta meg leginkább. Az ő 1971-ben bekövetkezett halála után az együttes már csak két évig, 1973-ig működött. Az együttes 1965-ben alakult meg, miután Jim Morrison és Ray Manzarek – két UCLA filmiskolás diák – találkoztak Los Angelesben (California, USA). Morrison előadta Manzareknek néhány költeményét és dalszövegét, köztük a Moonlight Drive címűt is. Manzarek már tagja volt a Rick And The Ravens együttesnek, míg Krieger és Densmore a Psychedelic Rangers-ben játszott, de már ismerték Manzarek-et közös meditációs óráikról. Az utóbbi kettőt, egy női basszusgitárossal együtt gyorsan felvették az együttesbe és elkezdtek los angeles-i klubokban játszani (London Fog, majd később a Whisky A Go-Go). Doors dalszövegek magyarul. Az együttest Aldous Huxley könyvének címéről, a "The Doors of Perception" -ról nevezték el. Miután Paul A. Rotchild producer felfigyelt rájuk, szerződést kötöttek az Elektra Records kiadóval elkezdve ezzel egy hosszú és sikeres együttműködést Rothscild-del és Bruce Botnick hangmérnökkel.
Ha életben maradok, és jól leszek Még mindig ott leszel hogy tartsd a kezemet? Magam melett tartalak A szuperhatalmammal kriptonit Hívtál erősnek, hívtál gyengének A titkaid biztonságban vannak velem Mindig is természetesnek vetted, Hogy soha nem hagylak cserben Elbotlottál, beverted a fejedet, Ha nem rajtam múlott volna, már halott lennél Fölkaptalak, és a szilárd talajra tettelek Magam mellett tartalak yeah!! yeah! Tényleg azt reméled, hogy elrabolhatod ezt a fekete ékszert? Helló… Akarlak Helló Szükségem van rád Ott halt meg rejtélyes körülmények között 1971. július 3-án. Halálát az általánosan elfogadott nézetek szerint kábítószer túladagolás okozta (talán heroin), azonban amint később kiderült nem boncolták fel, mielőtt eltemették a Pere-Lachaise temetőben Párizsban. Bob Dylan - Knocking on Heaven's Door dalszöveg + Magyar translation (Változat #2). Évekig keringett az a hír, hogy Morrison csak megrendezte a halálát hogy megszökhessen a reflektorfényből, valamint az is hogy Morrison valójában egy párizsi éjszakai klubban halt meg és testét titokban vitték vissza a lakásába.
9 személyes kisbusz Király vendéglő pannonhalma
A ' Knockin' On Heaven's Door ' eredetileg Boby Dylan nevéhez fűződik, az ő 1973 -ban kiadott filmzenei albumán, a Pat Garrett & Billy the Kid -en található. 1973 óta már nagyon sok zenekar, énekes feldolgozta a dalt, többek között a U2, Bob Marley, Wyclef Jean, az Aerosmith, Bruce Springsteen, a Guns N' Roses és Avril Lavigne is. A teljes listát itt tudjátok elolvasni. A dalszöveg alatt Avril Lavigne klipje nézhető meg, a fordítást pedig rDAVE küldte be, köszönjük szépen! Doors Dalszövegek Magyarul. Avril Lavigne – Knockin' On Heaven's Door (Kopogtatás A Menny Ajtaján) Igen, igen, igen, Igen, igen, igen. Anya, vedd le rólam ezt a jelvényt, Nem tudom többé használni. Sötétedik, túl sötét lesz, hogy lássak, Érzem, hogy kopogtatok a menny ajtaján. Bővebben… →:-) Sziasztok! ChloeXHalle Intro-át az új albumokhoz fordítottam amit felis töltöttem mégis az első albumokba került. Semmi gond, pitypang, kijavítottuk:) a 7669-t lefordítottam, de véletlenül a 7670 kéréshez küldtem be, bocsánat:( Kriptonit Tettem egy sétát a világ körül Hogy könnyítsek megkeveredett fejemen A testemet fekve felejtettem Valahol az időben Csak álltam, és végignéztem Ahogy a föld a hold sötét oldalára lebeg Úgy éreztem semmit se tehetek Végül is tudtam hogy ehhez neked is közöd van De nem bánom mi történik, és történt régen Ameddig kitartasz, és végig a barátom leszel Ha megőrülök, még mindig a Szupermened leszek?