Nincs olyan költője a világnak, aki több szeretetre vágyott volna, mert egész életében nélkülözte a szeretetet (s ugyanakkor korlátlanul osztogatta), ezzel magyarázható, hogy Isten valóságos lényét ilyen alapon is neki sikerült a legszebben meghatároznia, hisz a jóságos Istenben. Milyen csodálatos dolog az, hogy a krisztusi tanítás lényege egyetlen szó segítségével is kifejezhető: a "szeretet" szó ez, amelynek a hiányában semmit sem ér az életünk, s József Attila (elméje, vagy ösztöne? ) épp ezt a szót ragadja meg a " Világ teremtése " versében, mikor ezt írja Istenről: Ő volt még egyedül, nagyon magába, Mint én vagyok most, olyan magába. Tehetetlen volt, csak szeretet volt, Társat akart, és csak szeretet volt. Azonosul a költő Istennel: a magányosságuk hozza őket össze, csak ők ketten ilyen magányosak. Más szóval: az ember nem lehet meg teremtő és gondviselő Istene nélkül, de az isteni jóság sem ember nélkül. József Attila istenes versei a legszebb bizonyítékai annak, hogy mi gyermeki-atyai viszonyban vagyunk Istennel, hiszen Ő teremtő és gondviselő Atyánk, mi pedig mindenkor és mindenképpen az Ő gyermekei vagyunk.
"Az árvaság tudata végigkíséri egész életét. Ezt a legváratlanabb pillanatokban és legmegrázóbb kifejezésekkel adja tudtára mindenkinek. Most is, ebben a versében is azt a kisfiút juttatja eszünkbe. Megrendítő sorokkal kezdi. Itt már nem érződik semmilyen kétség: Érzi, tudja, hogy életének hol a helye: "Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. " Íme József Attila Isten karjaiban. Átöleli atyját – Istent, a földi apa helyett –, és beszélget vele. Valami nagyon bizalmasat súg neki: ha olykor még tagadnálak, " ne viszonozd a tagadásom ". De még ennél is többet kér: " Ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson ". Van ennek a versnek még más üzenete is. Aki ezeket a sorokat írja, már megjárta a klinikák idegosztályát. Tudja, hogy betegsége, tudathasadása gyógyíthatatlan. Érzi, hogy az " árnyékvilág árkain " bolyong, és ki tudja, meddig?!? Erre is találok utalást: " Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám… ".
Jöjjön József Attila Isten verse. Hogyha golyóznak a gyerekek, az isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja. Ö sohase gondol magára, de nagyon ügyel a világra. A lányokat ő csinosítja, friss széllel arcuk pirosítja. Ö vigyáz a tiszta cipőre, az utcán is kitér előre. Nem tolakszik és nem verekszik, ha alszunk, csöndesen lefekszik. Gondolatban tán nem is hittem. De mikor egy nagy zsákot vittem s ledobván, ráültem a zsákra, a testem akkor is őt látta. Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem – tetten értem az én szívemben. Köszönjük, hogy elolvastad József Attila költeményét. Mi a véleményed az Isten írásról? Írd meg kommentbe! The post József Attila: Isten appeared first on.
Kézikönyvtár Verstár - ötven költő összes verse József Attila VERSEK 1925 ISTEN Teljes szövegű keresés Én az Istenem úgy szeretem, Hogy a szívemet földbe vetem, Megérik, akkor learatom, Fölösét pedig másnak adom. Meg is köszöni, akárki az, Akárha huncut, akár igaz, Ha mindörökre, ha csak percre, De az Isten fölébred benne. Ha lány az, hozzákomolyodva Rongyos kabátom megfoltozza, Hogyha meg ember, csak megállít, Ki is kisér az ajtajáig. Ha éppen főzik az ebédet, Ottan marasztnak várt vendégnek S ahol az asszony sose hamis, Meghínak ott még máskorra is. Aztán csak amikor dolgoznak, Rólam is el-elgondolkoznak. S hogy munkaközben megpihennek, Erejét érzik a szivemnek. Nem csinálnak egymás közt mozit, Bennük már Isten álmodozik, Álmodik tágas, erős égről, Kicsiny fiának nagy szivéről.
S bármi efféle volna munkád, velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd s én hosszan, mindent elbeszélnék. Ennek a melegszívű, igen rokonszenves, már-már evangéliumi hangvételű élménynek számtalan variációját ismerjük. Ez az Isten nem az Ószövetség Jahvéja, és nem is a keletiek ikon-arcú Jézusa, hanem a Hegyibeszéd jóságos Mestere, aki ölébe veszi a gyermekeket, megsimogatja és megáldja őket. Itt érhető tetten az az örök, és a Freud által is jól-rosszul magyarázott tudatalatti szülői élmény-komplexus, melynek nagyon mély teológiai alapja van: anyánkon-apánkon keresztül jutunk el az igazi istenarc felfedezéséig. Alighanem Attila nagyon közvetlen, melegszívű fia lett volna a külföldre távozott édesapjának. Az ő hiánya tapintható ki ezekben a versekben. Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem – tetten értem az én szívemben.
Hogyha a jóság csak bút hozhat, Akkor megenged minden rosszat. S ha velünk mégis találkozik, Isten sohasem csodálkozik. Istenem, én nagyon szeretlek, Én szíve lennék a szivednek. Ha rikkancs volna mesterséged, Segítnék kiabálni néked. Hogyha meg szántóvető lennél, Segítnék akkor is mindennél. A lovaidat is szeretném, Szépen, okosan vezetném. Vagy inkább ekeszarvat fogva Szántanék én is a nyomodba. A szíkre figyelnék, hogy ottan A vasat még mélyebbre nyomjam. Ha tanár lennél, én ügyelnék, Hogy megtanulják jól a leckét. S odahaza a sok tanitvány Dolgozatát is kijavitnám. Nem zarvarnálak ennél, annál, Tudnám én jól, mire mit adnál. S bármi efféle volna munkád, Velem azt soha meg nem unnád. Ha nevetnél, én is örülnék, Vacsora után melléd ülnék. Te az én szivemet elkérnéd S én hosszan, sok szépet mesélnék. Én már fiatalember lettem, A boltba gyerek megy helyettem. De ha Néki valami kéne, A boltba én futnék el érte. Fütyörészve a szép időben, Esernyő nélkül az esőben, A kocsiúton lenn szaladnék, Magamra kabátot se kapnék.
Hiszen az ember menekül a haragvó lényektől – állatoktól, démonoktól –, különösen mi, keresztények a haragvó Istentől. Ez az agyongyötört lélek azonban jól ismeri magát, és tudja tapasztalatból, hogy vele csak keményen lehet viselkedni! " Ordíts rám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel. " Igényli a katarzist, ezért fordul Istenhez: " Ijessz meg engem, istenem ". Közben tudja, hogy " nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom ". Vajon mire való ez a kihívás? Mit akar ez " a porból éppen hogy kilátszó " emberke? Olyat, amit a legnagyobb isten-keresők, a hosszú utat megjáró tékozlók szoktak kérni: " Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra ". Igen, erről van szó! Attól retteg, hogy ha most nem találkozik Istennel, akkor végképp elnyeli a nihil, – magával ragadja a " semmi sodra ". Ezért érzi magát olyan bátornak. A remény teszi kihívóvá: " Már mindent merek ". Lehetetlen nem észrevenni, hogy mindent egyre tesz fel, mert érzi, reméli, tudja, hogy úgyis Ő, a Nagy Úr, fog győzni.