Szép grafikájú és igényes a rendszeren futó szoftver. A terepakadályok leküzdését is bevállaló 500X-ben egy 140 lovas, 350 Nm-es maximális nyomatékú négyhengeres Multijet2 dízel dolgozik. Nehéz lenne kijelenteni, hogy a csendesebb fajtából való, hidegen, melegen, erős hangja van, különösen 1500-as fordulatszám környékén zajos. A motor járása melegen ugyan kisimul valamennyire, és a leginkább 120-as tempó környékén csöndes kilencedik (! ) fokozatban. A hajtáslánc egyértelmű különlegessége ez a kilencfokozatú automata-váltó. Egészen elképesztő figyelni a rendszert, ahogyan dolgozik. Az egyest példának okáért gyakorlatilag nem is ismeri, a kocsi D2-ben (második fokozatban indul el), az egyest csak off-road, illetve emelkedőn való induláskor használja. Ugyan így érdekes látvány, hogy egy átlagos derékszögű kanyart, vagyis a kereszteződésben befordulást negyedik-ötödikben abszolválja. Fiat 500x teszt reviews. Ugyanakkor a konstrukció mégsem áll össze tökéletes egésszé, a fokozatokat gyakran kissé bizonytalanul rakosgatja egymás után a váltó és ez sok fokozat nem igazán szolgálja ki az alacsony fordulatszám-kis fogyasztás elvárást.
A "kicsike" 4, 25 méterével már egyáltalán nem is olyan kicsike, és egyáltalán nem is szerény megjelenésű. És egy 1, 5 tonnás kocsi, miért is lenne az? A szabadiődautó hasmagassága 17, 9 centiméter, amely olyannyira tisztességes, hogy a 18 colos kerekek mellett is láthatóan bőven van helye a rugóútnak a kerekek és a karosszéria között. Nálunk egyébként egy Opening Edition nevű változat járt, vagyis a szériaindításra kiadott egyedi darabok egyike. Ez azonnal rávilágít az 500-as család talán legnagyobb fegyverére, a mögé rakott marketing mechanizmusra. Fiat 500c 0.9 TwinAir Turbo (2011) teszt - Keserédes nosztalgia. Ahogyan az ezt az egész modern retro 500-ast felépítette a Fiat. Ennél a modellnél a legfontosabb elem az egyedi imázs, annak olaszos, ravaszul megkreált stílusosságával, hogy mindig próbáljunk meg valami olyat adni a vevőnek, amihez kötődhet. © Szabó-Jilek Ádám Az 500X is megadja azt, amiért bele lehet szeretni. A buciszemű lámpáival, amelyek búrái alatt is ott virít 500, a tetőn lévő hatalmas matricán is; a túlméretes belső kilincsek pedig zseniálisak.
Azt kell mondjam, ebben a rózsaszín csodában jobban néztek, mint a saját kocsimban. Ami azért nem sok városi kisautónak sikerül, talán a színe teszi, talán az új és mégis klasszikus 500-as megjelenés, nem is számít igazán. Az új Fiat 500e LaPrima még belőlem is úri kisasszonyt varázsolt. Majdnem. Persze nem csak ebben a színben elérhető, hiszen a férfi vásárlók igencsak meg lennének lőve. Na nem akarok szexistának tűnni, azért az olaszok nem tagadhatják, hogy a vadiúj 500e igenis városi hölgyeknek szól, akik nem csak stílusosan, de környezettudatosan is kívánnak megjelenni. 1957 óta rengeteget változott a világ és az autóipar, azonban vannak még olyan modellek, amelyek sokadik verziójukat élik, mégis töretlen a népszerűségük, képesek voltak formálódni és alkalmazkodni az aktuális piaci trendekhez és szabályozásokhoz. Fiat 500x teszt Archívum - Autó tesztek - Tesztelok.hu. Ilyen a mostanra 64. éves Fiat 500-as is, melyből 2020-ban végre megérkezett az új, immáron csakis tisztán elektromos verzió és vele együtt a vadiúj megjelenés, amely a klasszikus jegyeket hordozza magán és tulajdonképpen a harmadik generációt képviseli.
Film tartalma Az elveszett város előzetes magyar nyelven és eredeti nyelven is megnézhető oldalunkon, az előzetes mellett letölthetsz háttérképeket és posztereket is nagy felbontásban. A film rövid tartalma: Loretta Sage mindig egzotikus helyekről írt a népszerű kalandregényeiben, melyek címlapján a Dash nevű hőst megjelenítő, jóképű borítómodell, Alan feszít, aki erre a karakterre tette fel az életét. Miközben Loretta az új könyvét népszerűsíti, elrabolja őt egy különc milliárdos, aki azt reméli, hogy elvezeti őt a könyvében található elveszett város kincséhez. Alan bizonyítani szeretné, hogy a valóságban is hős tud lenni, nem csak a könyvekben, így nekivág, hogy megmentse a nőt.
Az elveszett város Akció, vígjáték 2022 A briliáns de zárkózott írónő, Loretta Sage (Sandra Bullock) pályája során mindig egzotikus helyekről írt a népszerű romantikus kalandregényeiben, melyek címlapján a Dash nevű hőst megjelenítő, jóképű borítómodell, Alan (Channing Tatum) feszít, aki erre a karakterre tette fel az életét. Miközben épp új könyvét promotálja Alannel, Lorettát elrabolja egy különc milliárdos (Daniel Radcliffe), mert azt reméli, hogy az írónő elvezeti őt a legutóbbi könyvében található ősi elveszett város kincséhez. Alan bizonyítani szeretné, hogy a való életben is hős tud lenni, nem csak a könyvek lapjain, így nekivág, hogy megmentse a nőt. A nagyszabású dzsungelkalandba pottyant furcsa párnak össze kell dolgoznia, hogy túléljék az elemek és a gonosztevők csapásait, és megtalálják az ősi kincset, mielőtt örökre elveszne... A film még nem található meg a műsoron.
Mellékszereplők tekintetében sem áll stabil lábakon a film. Loretta Sage könyveinek kiadója, Beth (Da'Vine Joy Randolph) mennyire céltalanul lebeg a filmben, és hogy ennek a karakternek gyakorlatilag semmiféle valós, történetformáló szerepe sincs. Ha az ő szálát kivágnák a filmből, akkor sem mutatkozna érdemi változás. Ugyanez igaz a hivatásos túszszabadító Jack Trainerre (Brad Pitt) is, aki tulajdonképpen csak beugrott pár rövid jelenetre, hogy emelje a film nemlétező ázsióját, és megcsodálhassuk dagadó izmait. (Állítólag Bullock ragaszkodott Pitt szerepéhez. ) Mindebből világosan látszik, hogy sem az írók, sem a rendezők (Aaron és Adam Nee) nem voltak képesek kordában tartani a filmet, és hiába tesznek meg a főszereplők mindent, hiába teljesen elfogadható gonosz Daniel Radcliffe (banális karaktere ellenére), a jelenetek nem állnak össze élvezhető egésszé. Az elveszett város egyszerűen nem tartalmaz semmiféle saját jogon elkövetett eredetiséget. Talán csak egyetlen beszólásra fogunk emlékezni belőle, és azt sem a filmnek, hanem a magyar belpolitikának köszönhetjük: az önmagával is kritikus Loretta Sage számon kéri a benne lakozó írótól azt a több száz, ősi templomban kígyózó kígyót, amelyek mind arra vártak, hogy szereplői megérkezzenek az utolsó nagyjelenetre.
Eközben Loretta kitalált férfihősének élőszereplős megtestesítője, Alan (Channing Tatum), valamint az általa felbérelt profi túszszabadító (Brad Pitt) az írónő nyomába erednek, hogy kiszabadítsák a fogságból. A sikeres akció után viszont Alan és Loretta a dzsungelben rekednek, nyomukban a gazdag őrülttel, a vulkán pedig igencsak mocorog, félő, hogy a szigetből hamarosan semmi sem marad. Már maga a sztori is ezer sebből vérzik, de mivel a kalandfilmeket nem a következetességük, hanem az izgalmas helyszínek és a jó poénok miatt szeretjük, mindez fel sem tűnne, ha jól lenne megrendezve, összevágva, megformálva. De Az elveszett város egy bődületesen ostoba film, ami végig A smaragd románcát másolja, hozzáad egy kis Indiana Jonest, majd megpróbálja a mai kor igényeihez szabni a végeredményt, hogy aztán teljes érdektelenségbe fulladjon. Hogy mennyire nem tud saját, hozzáadott értéket felmutatni a film, az külön bekezdést érdemel. A forgatókönyvet négyen jegyzik, és messziről látszik, mennyire nem tudtak kiegyenlített, élvezhető anyagot összegyúrni a sokfelé szakadt ötletből, ezért inkább más megoldáshoz nyúltak.
Sajnos rendkívül kiszámítható a cselekmény, amit a túlmozgásos Daniel Radcliffe kétbalkezes vonásaival és egy fontos karakter meglepően korai kiiktatásával sem sikerült igazán színessé tenni. Channing Tatum nem kifejezetten szórakoztató figura, a színészként legfeljebb átlagos John Cena szerényebb képességekkel megáldott hasonmása. Sandra Bullock pedig határozottan nem kapott olyan karakán figurát, mint legjobb filmjeiben. Míg a Féktelenül Annie-je vagy a beépített szépség élvezetes módon botladozott ad hoc veszélyhelyzetekben, ez a Bullock-i burleszki hatás most elmaradt. Azt mindenesetre meg kell hagyni, hogy egy 18-as karikát súroló véres szituáció, illetve a morbid esemény lezárásban történő megidézése révén legalább ímmel-ámmal igyekeztek váratlant húzni az alkotók. Brad Pitt Brad Pitt az örök fiatal, aki epizodistaként jelenik meg csupán, mégis emeli a film színvonalát. Költői kérdés, hogy lehet valaki annyira fotogén, hogy önmagában a megjelenésével, legyen bármilyen jellegű is a szerepe, akár egyszerű a szövegkönyve, kellemes érzés tölti el a nézőt?