Ár: 4. 900 Ft (3. 858 Ft + ÁFA) Elérhetőség: Raktáron Cikkszám: CU541 Canon CL-541 színes (color) utángyártott tintapatron Szállítási díj: 999 Ft Leírás és Paraméterek Kompatibilis az alábbi nyomtatókkal: Pixma MG2160, MG2260, MG3160, MG3260, MG4160, MG4260, MX376, MX396, MX436, MX456, MX516, MX526 Kapacitás 180 lap 5% lefedettség mellett Töltet 9 ml Vélemények Erről a termékről még nem érkezett vélemény.
Tegyél fel egy kérdést és a felhasználók megválaszolják. Navigációs előzményeim
VISSZA A BOLYGÓRA Az új Alien játék legnagyobb feladatának azt tekintette, hogy a filmek minőségéhez, érettségéhez felérő sztorit adjon -- ez abból a szempontból sikerült is, hogy a Colonial Marinesban látottak a hivatalos kánon részévé váltak, vagyis egyenértékűek Ridley Scott, James Cameron és a többi filmes munkájával. A sztori is pont a csúcspontnál, a második fejezet után veszi fel a fonalat: a Sulaco négy főre zsugorodott "legénysége" (Ripley, Newt, Hicks, Bishop) elvileg már a Fiorina 161-en, a börtönplanétán szeli a szalonnát és a trappista sajtot, a galaxis békéjét őrző űr tengerészgyalogosok viszont még csak most érkeznek meg az LV-426-ról indított segélyhívásra válaszolva, hogy kiderítsék, mi is történt a kolónián. Természetesen az események kerek négy percig, az intró időtartamáig maradnak a nyugodt jeleneteknél: a szereplők egyrészt rábukkannak a Sulacóra, a hajóra, amit a második film során az alien királynő a zsilipen át, a többiek pedig mentőkapszulák segítségével hagytak el, arról is gondoskodva, hogy ne csak egy hatalmas acéllabirintus maradjon hátra utánuk, hanem egy kiadós alien-fertőzés is, lények százaival, vagy talán ezreivel.
És ha ez még nem lenne elég, rövid időn belül megjelenik a Weyland-Yutani cég néhány embere is, hogy az ördögi tervek egy új válfajával álljanak elő, háborút robbantva ki a címszereplőkkel, ripityára lőve minden egyes tengerészgyalogost. Az események ezen láncolata nem lehet teljesen ismeretlen az elkötelezett rajongók számára, a Dark Horse-féle képregény is valami hasonlóval próbálkozott, csak ott valahogy több értelme volt az egésznek. Mert ugyan vannak az itteni sztoriban is csavarok, azok viszont mégsem sülnek el túl jól, ami elsősorban annak az összesen három-négy átvezető videónak köszönhető, amelyek a kilencvenes évek színvonalát idézik. Nincs rendes ajakszinkron, a karakterek robotikusan mozognak, a fordulatokat pedig sikerült a filmekből kölcsönözni, így meglepődni senki nem fog, maximum azon, hogy ez miért is lett a hivatalos kánon része. És egyáltalán, mi a francnak is készült el a Colonial Marines? KOLONIÁLIS KATASZTRÓFA Ez az alkotás ugyanis játéknak csapnivaló. Folyamatosan, méterről méterre ordít róla, hogy vagy rohammunkában készült (ami azért a hatéves fejlesztési időt látva kissé nehezen értelmezhető érv), vagy egyáltalán nem azok csinálták, akik már bő másfél évtizede játékfejlesztéssel foglalkoznak.
Az egyszerű deatmatch mellett találhatunk egy Left 4 Deadre emlékeztető túlélő módot, valamint egy Aliens vs Predator utánérzésnek szánt, alfeladatokkal tűzdelt csapatjátékot, ahol az emberek és az idegenek keserítik meg egymás életét. Mivel a játék összes hibája ezekben a módokban is jelen van, a multival se fog senki egy-két délutánnál több időt eltölteni. Igaz ez a Colonial Marines egészére is: játéknak gyenge, viccnek pedig túlságosan drága és erős.
A társaság el akar tűntetni minden bizonyítékot. Az LV426-on történt események után újabb tengerészgyalogosokat vezényelnek a bolygóhoz, Dwayne Hicks és Ellen Ripley tán a fedélzeten van még, biztonságba kell őket helyezni, és átszállítani a Weyland-Yutani Corporation egyik laboratóriumába. A rutinfeladatnak tűnő küldetés azonban hamar rémálommá válik. A Sulaco fedélzetére lépve a csapat xenomorfokba ütközik, a felderítők néhány kivétellel mind odavesznek, a harc egyre esélytelenebbé válik, menekülni kell, túlélőt itt már nem találnak. Az eseményeket Christopher Winter tizedes bőrébe bújva élhetjük át. Ki kell jutnunk az idegenekkel teli űrhajóról, az Aliens: Colonial Marines vérrel és rettegéssel van átitatva, húznunk kell a ravaszt, míg ki nem fogyunk a töltényből. Hiába küzdünk azonban minden erőnkkel, a végzetünket nem kerülhetjük el. Mire a Sulacót magunk mögött hagyjuk, az idegenek már a mi hajónkat is ellepték, a legénység tűzparancsot kap, de késő, kénytelenek vagyunk mentőcsónakba ülni, s leszállni az LV426-on.
Meglehetősen nehéz lenne a filmekhez méltó, annak hangulatát hitelesen visszaadó játékot készíteni, mert akkor három-négy aliennél többel nem nagyon találkoznánk, ez pedig hat-nyolc órára elhúzva nem hangzik minden idők legizgalmasabb élményének. Akcióorientált játékról lévén szó nyilvánvaló volt, hogy jó pár idegent le kell majd mészárolni, ám a fejlesztőknek még ennek fényében is sikerült átesni a ló túloldalára, mert már az első misszióban is minimum nyolcvan xenomorfot kell szétszedni. Az idegenek pedig, nos, gyengék. Sőt, egyenesen borzalmasak: annyira gyatrán animáltak, hogy akár kilencven fokban, egy helyben is meg tudnak fordulni, és szinte minden esetben két lábon sprintelve, öngyilkos terroristaként rohannak a játékos felé, akár egy gigantikus hangár túloldaláról is, hőkövető rakétaként tartva szemüket a célon. Két golyótól is képesek padlót fogni, de ha váratlanul, lesből támadnak, puszta kézzel is hátralökhetők, ami azért kifejezetten komikus látványt nyújt. Vagyis pont a lényegüket vesztik el: többé már nem félelmetes, szinte legyőzhetetlen ragadozók, akik egy farokcsapással is ketté tudnak hasítani valakit, hanem hárompálcikás bazári célpontok, akiket ezúttal nem légpuskával, hanem shotgunnal és pulzusfegyverrel kell eltalálni.
Jobban tesszük viszont, ha ismerőseinkkel közösen lépünk a Halál bolygójának felszínére, az AI rettenetesen idióta tud lenni ugyanis. Társaink belesétálnak a tűzvonalba, becélozzuk az ellenséget, és bedugják fejüket a célkeresztbe, megakadnak, lemaradnak, hátat fordítanak, vagy egyszerűen csak nem látnak maguk elé. Állnak az ellenséggel egymás előtt, közöttük viszont van egy doboz, mindkettő azt lövi, ki nem kerülnék, tragédia, amit ezek lerendeznek. Bishop szintetikus, de nem hülye, rövidre is zárná az áramkörét, ha látná, hogy a mesterséges intelligencia mire képes néha. A játékélményt viszont nem csak ez rombolja. A kidolgozás se lett tökéletes, a mozgások gagyik, az összkép elmarad az elvárttól, a részletek pedig sokszor csapnivalóak, a vezérlő számítógépeinek képernyőin fehér pacák futnak, az égboltot hatalmas, szétkent kockák díszítik, a szabad tér pedig kopár, kietlen. Az LV426 egy sziklabolygó persze, melynek az élővilága kimerül néhány kőből, és egy falkányi xenomorfból, a felszínt viszont baltával faragták a fejlesztésnél, és a vihar se tombol már úgy, mint Ripley látogatásakor.