A fűző története tehát nem kapcsolható össze egyértelműen az egészségkárosító hatással. Napjainkban szintén hordható ruha felett, vagy alatt a csábos darab, melyet különféle színekben, szabásvonallal, kiegészítőkkel szerezhetünk be – akár online. A fűző története tehát egyértelműen nem ért véget azzal a korral, amikor mindennapi viseletnek számított.
Alulról felnyomták és megtámasztották a melleket, miközben a derekat egyértelműen karcsúsították. A következő évszázadokban egész Európát meghódította ez a ruhadarab és nők milliói fűzték el a derekukat. Egészen gyermekkortól trenírozták a lányokat a míder viselésére és mind szorosabbra húzták rajtuk a merevített alsóneműt, míg végül nemhogy játszani, de már enni is alig tudtak. Egyes nők olyannyira rabjaivá váltak a tökéletes alak illúziójának, hogy még éjszakára sem voltak hajlandóak megválni a karcsú derekat biztosító fűzőtől. Ruha divat az 1700-as évekből Forrás: AFP A francia forradalom szabadította meg a nőket a míder egyre erősödő szorításától és hozott némi fellélegzést, ám az empire szabású ruhák divatja nem tartott sokáig. A XIX. század elejétől kezdve ismét a homokóra alkatért kezdett rajongani a világ, így a fűzők újra bevették a női budoárokat és sosem látott úralomra tettek szert. A fűző a nők öltözékének elengedhetetlen részévé vált. Az alakformáláson túl A míder ebben a korban nem csupán egy alakformáló eszköz szerepét töltötte be, de a társadalmi hovatartozást is jelképezte.
A női fehérneműk között évszázadok óta előkelő helyet foglalnak el a fűzők. A ruhadarabot egykoron a mindennapokban is előszeretettel viselték, és mind lovagláshoz, bálba járáshoz, mind terhességhez, utazáshoz külön kialakított darabokat gyártottak a hölgyek számára. A fűző története azonban arról is árulkodik, hogy nem csak a gyengébbik nem körében volt kedvelt, hanem a férfiak viselték, mégpedig az egyenes tartás, valamint a hasi felesleg eltüntetése érdekében. Sokszor hallani arról a fűző története kapcsán, hogy a régi korokban akár a nők haláláért is felelősek volt, és a 18-19. századi orvosok gyakran értekeztek arról, hogy a rák, a nimfománia, vagy a gerincferdülés okai is az említett ruhadarabban rejlenek. Mivel a kor orvostudománya nem feltétlenül állt a legmagasabb színvonalon, így világosan látható, hogy mindez csupán tévhit, miként arról Valerie Steel is ír könyvében a témával kapcsolatban. A hölgyek igenis külsejük vonzóbbá tétele érdekében viselték a fűzőt, még akkor is, ha tény, hogy akkoriban ez volt a szokás.
Azok a nők, akik a viktoriánus korban fűzőt viseltek, cipőben kezdtek öltözni, mert fűzőt viseltek, nem tudtak hajlítani. A szervek belső károsodása ellenére a fűzők divatban maradtak, és sok orvos akkoriban azt állította, hogy fűző nélkül nem tud járni - elvégre a testtartás és a belső szervek el lesznek helyezve. A viktoriánus korszak nõi kezdtek öltözni... cipõkkel. Végül is, fűzőn és krinolinon viselték, nem tudtak meghajlani, és a saját lábuk nem volt elérhető számukra. Mégis, a második század elején a fűzőt veszélyesnek ismerte el, de egy másik konfigurációjú fűzőt találtak fel, amelyben a nő hátat fordított, bár a hasüregre nehezedő nyomás enyhült. Azonban ez az egyszerűsítés még mindig hatalmas mínusz duzzadt mellkasát hozta, és visszahúzta a medencét, amikor a nők megkapták a gerinc görbületét és nagy terhet jelentettek rajta. A modern divatos fűző divatkellékként működik, és nem vonzza a derekát hihetetlen és veszélyes méretűre. Azonban ma sok ember őrült a vékony derékban. Például Mark Pullin tervező (ez Mr. Pearl valódi neve) 30 éves korában kezdett fűzőt viselni.
Alice Rohrwacher négy éve Cannes-ban nagydíjjal elismert kiváló filmjében, az izgalmasan szabálytalan Csodák ban a csoda nem dramaturgiai fogás volt, hanem nézőpont: egy az életet tiszta szándékokkal indító, szülei elveszettségét, gyengeségét, elbukását megbocsátani tudó kamasz lánynak a nyomorúságos küszködésből mégis megképződő életöröme. Az idén Cannes-ban szintén, ezúttal forgatókönyvéért díjazott A szent és a farkas csodája, a címszereplő életre kelése (ti. Lazzaro felice – Boldog Lázár – a film címe, de hiába, magyar forgalmazó nem bírja ki címváltoztatás nélkül) éppen az efféle összetettséget nélkülözi. Ahogy a főhős maga is egy toposz, a szent együgyűség, a romlatlan tisztaság harsányan direkt szimbóluma. A hegyek közé zárt Inviolata (Romlatlan) nevű település középkori szolgaságban élő zsellérjeit hiába szabadítja ki a kapzsi márkinő uralma alól az emberi szabadságjogok teljes hiányára rácsodálkozó rendőrség, a régi szálláshelyéről elüldözött lakosság osztályrésze éppúgy az embertelen nyomor, mint korábban, mivel megélhetést a nagyváros peremvidékén is csak a törvényen kívül talál.
Az első rész romantikus környezetébe beszűrődik a rögvalóság, a második rész szürke mindennapjaiba pedig a csodák. Alice Rohrwacher filmje tele van ötlettel – talán kissé túlságosan is tele. De legalább akar valamit, mégpedig mesélni, ami igencsak ritka erény volt a cannes-i versenyprogramban. A fesztivál "saját nevelésű" művésze (már első nagyjátékfilmje, a Corpo Celeste is itt mutatkozott be, a Csodák pedig a Zsűri Nagydíját is elnyerte) ezúttal a legjobb forgatókönyv megosztott díjára volt érdemes, tökéletesen megérdemelten, hiszen A szent és a farkas maradandó élmény. Túlcsorduló, gondolatébresztő, szórakoztató és izgalmas mese; egyedi, kevert hang a szélsőségek világában.
:( Nem egy könnyen emészthető film az biztos, kell hozzá a megfelelő hangulat (és az én esetemben egy 100-as zsebkendő csomag). Azt ajánlom nézzétek meg, megéri. Raving 2020. április 17., 10:02 Sokrétű, allegorikus film. Az a fajta, amit akárhányszor nézhet meg az ember, mindig felfedez benne új szimbólumokat, másféle értelmezési lehetőségeket, teljes mértékben viszont soha nem fogja érteni. Már csak azért is mert olyan szinten reflektál az olasz filmes hagyományokra, az olasz történelemre, az olasz kultúrára és Olaszország aktuális gazdasági-társadalmi helyzetére, hogy ezek beható ismerete nélkül, azt hiszem, csak a felszíni morzsák maradnak a nézőnek, legalábbis a film ezen rétegéből. Annyira sokféleképp értelmezhető, annyiféle tanulság és üzenet vonható le belőle az emberiség történelmére, az államformákra, a társadalomra, a jó és a rossz, az erkölcs, a bűn és a szabadság kérdéskörére nézve, hogy egyfajta "vetítővászonnak" tekinthető, mint az Anyám! (2017) című film, amit én kifejezetten utálok.