Szonyecska a modern XX. századi nő prototípusa: egyszerre gondoskodó anya, háziasszony, szerető, önfeláldozó feleség, dolgozó nő és a társadalmi problémák iránt fogékony, kiemelkedő empátiakészséggel rendelkező ember, akinek életútját követve mélabús szomorúságot érzünk, és egyszersmind néma csodálattal adózunk eltökéltségének, emberfeletti erejének. Szonyecska élete a nehézségek ellenére sem tragédia. Felismeri, elfogadja az életében megjelenő boldogságforrásokat, örül nekik, de nem törekszik növelésükre. PuPilla Olvas: Ljudmila Ulickaja: Szonyecska. Szonyecska tud és mer dönteni az életéről, de döntései nem vezetnek belső disszonanciához, egész életét az elfogadás, megelégedettség, és kiegyensúlyozottság jellemzi. Szonyecska olvasóként kívülről figyeli mások életét, majd saját élete mellék-szereplőjeként igazgatja kiválasztott "főszereplőinek" (férje és lánya) sorsát, és végezetül a mi könyvünk főszereplőjévé válik. A nézőpontok ily módon történő váltakozása a főhősnővel való teljes azonosulást teszi lehetővé: Szonyecska egy a sok főhős közül, korunk hőse, és ezáltal hasonlatos hozzánk.
Szonyecska anyja, aki haláláig nevetséges parókát viselt tiszta, pettyes kendője alatt, titokban egy Singer varrógépen varrogatott, szomszédasszonyait látta el primitív kartonruhákkal, amelyek harmonizáltak a hangos és nyomorúságos korral, melynek minden szörnyűsége az asszony számára a félelmetes "adóellenőr" szóban összpontosult. Szonyecska viszont, miután úgy-ahogy megtanulta a leckét, naponta és percenként lerázta magáról a patetikus és harsány harmincas évek diktálta élet kényszerét, lelkét a nagy orosz irodalom tágas térségein legeltette, hol a gyanús Dosztojevszkij ijesztő mélységeibe szállt alá, hol Turgenyev árnyas fasoraiban bukkant fel, hol pedig a kis vidéki udvarházakban, amelyeket a ki tudja miért másodrendűnek elkönyvelt Leszkov elvtelen, áradó szeretete forrósított át. Elvégezte a könyvtárosi technikumot, egy öreg könyvtár pinceraktárában kezdett dolgozni, és egyike volt azon ritka szerencséseknek, akik a megszakított élvezet könnyű sajgásával hagyták el a munkanap végén a poros és levegőtlen pincehelyiséget, egész nap nem tudván betelni sem a katalóguscédulák kötegeivel, sem a föntről, az olvasóteremből érkező rendelések fehérlő lapjaival, sem a sovány karjaiba leérkező kötetek eleven súlyával.
Tánya az újdonság varázsával cseréli le gyermeki játékait a felnőttek huncutságaira, Jászja viszont már tizenhét évesen az efféle adok-veszek rutinos résztvevője volt - az egyik kitörni vágyik a család meleg "selyemgubójá"-ból, ami a másik előtt a világ legnagyobb ajándékának tűnik stb. A lényeg, hogy mindenki álmodozik valamiről, amit persze nem kaphat meg, de kap helyette mást, és az is milyen boldoggá tudja tenni. Nagyjából ez lenne a tézis. Szép ez a belenyugvás, szívszorító is, főleg azáltal, hogy az élet e könyvének szereplői nem a saját, hanem csakis mások történeteiről, elméleteiről, gondolatairól beszélgetnek, saját gondjaikat és fájdalmaikat akarva-akaratlan magukban tartják, az ő nagy orosz lelkükben. De Ulickaja gömbölyded történetén nincs fogás, felszíne is olyan simára csiszolt, hogy valahogy kicsúszik a kezünkből; sehol egy apró repedés, minden belső változás egybeesik valami külsővel, mintha Robert Viktorovics újjáéledő esztétikai útkeresésének térképén haladnánk végig (színházi makettek, majd a fehér szín teljes skálája) - a vakrámákba bekerülnek az összetéveszthetetlen női arcok tompított portréi.
Három (na jó, négy) dal van a lemezen, amit képes vagyok csak úgy (tehát nem muszájból) végighallgatni. Az egyik a Megölni engem, habár ez és a címadó Liliput Hollywood is annyira túl van díszítve, hogy koncerten soha nem fogják tudni eljátszani rendesen. Ráadásul utóbbinak a refrénje annyira nem illik a dalhoz, mintha a szomszédból dúdolta volna át valaki, hogy mit szólsz, Tomikám? Jó lesz az. A lemezt záró szám, ami két, tragikus balesetben elhunyt rajongójuk előtt tiszteleg, megrázó, és zeneileg is rendben van, ahogy egyébként az Amit a vér kíván is, ami mellé a Death Magnetic Best Of alcímet is oda lehetett volna pakolni, de tényleg hagyjuk. Az album nem szól rosszul, az arányok jók, hallod a cineket, a basszust, a gitárokat, és dinamika is van benne, sőt, hál' istennek nem vezérelték túl, de ha a tavalyi bulik hangosításából indulok ki, erről a lemezről nemigen tudom, mit lenne szabad élőben eljátszani, mert nagyon fognak hiányozni azok az extra sávok koncerten. Azért dühítő ez a lemez, mert nehéz elfogadni, hogy az a zenekar, amivel együtt nőtt fel az ember, és egy kicsit a sajátjának is tekint (bármennyire szánalmasan is hangzik ez), odáig jut el, hogy tinglitangli Hooligans-utánérzéseket és Prosectura-nyúlásokat pakol egy lemezre harminc év elteltével.
A sok fasz meg elemez Hogy milyen a lemez És ugat csak Hogy micsoda celeb ez Hazulról ki se lép, és mégis Asziszi magáról mindent tud (Szevasz, öcsém) Ez itt fent nem Tibi atya próbálkozása a szövegírásra, hanem annak lenyomata, ahol a Tankcsapda és Lukács Laci tart 2019-ben, legalábbis a szövegvilágot illetően. És ha valaki azt gondolná, hogy ez a legkínosabb dolog az ország vezető rockzenekarának Liliput Hollywood című új albumán, hát nem, nem ez. Van egy magyar rockzenészbetegség, ami persze minden olyan műfajban vagy művészeti ágban (sőt tevékenységben, hogy kellőképpen nagy legyen a merítés) megfigyelhető, amiben a kitárulkozás és a lélek meg annak rezdüléseinek a közönség elé tárása kulcsfontosságú, hovatovább, a produkció esszenciája. Ezt a betegséget jobb híján a kritika/beszólás/trollkodás/kommentelés/véleménynyilvánítás-tűrő képesség teljes hiányának nevezném, de írhatnám óvodás hisztinek is, mert ugyanarról van szó. A Tankcsapda ugyanis nagyon nem bírja, ha valaki/bárki/blogger/újságíró/kommentelő/troll nem azon a véleményen van, amin ők, és ilyenkor visszaszólnak.