NEM ÉN KIÁLTOK Nem én kiáltok, a föld dübörög, Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán, Lapulj a források tiszta fenekére, Símulj az üveglapba, Rejtőzz a gyémántok fénye mögé, Kövek alatt a bogarak közé, Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, Te szegény, szegény. Friss záporokkal szivárogj a földbe - Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél. Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok! A HÉT VERSE – József Attila: Nem én kiáltok | Magyar Kurír - katolikus hírportál. Meddő anyánk gyerekért könyörög. Barátom, drága, szerelmes barátom, Akár borzalmas, akár nagyszerű, Nem én kiáltok, a föld dübörög. (1924 első fele) Kép: Borsodi Henrietta Magyar Kurír
Összességében gondolatainkra és viselkedésünkre gyakorolt hatásuknak köszönhetően, a fizikai motivációinkhoz, hasonlóan biztosítják a túlélésünket. Felhasznált szakirodalom: Baumeister, R. F., & Leary, M. R. (1995). The need to belong: desire for interpersonal attachments as a fundamental human motivation. Psychological bulletin, 117(3), 497. Fiske, S. T. (2006). Társas alapmotívumok. Budapest, Osiris. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – Ezt adta nekem az önismeret. Maslow, A. S. (2003). A lét pszichológiája felé. Budapest, Ursus Kiadó.
Ezért sokan azt választják, hogy elmenekülnek, elkerülik a gyászoló családot, és ezzel növelik szenvedésüket. Mások tudják, mit kell tenni, vagy ha nem tudják is, igyekeznek mellettük állni és megadni minden támogatást. Ez a legnagyobb dolog – hívők számára az Istenhiten kívül – ami enyhíteni képes a fájdalmon. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – miért nem megy egyedül? - Mindset Pszichológia. A legnagyobb megtartó erő a szeretet, és egy olyan hatalmas dráma estén, amilyen egy gyermek halála, nagy szerepet kap gyászolót körülvevő szociális háló, szociális támasz. Azonban azon túl, hogy a gyászoló úgy érzi, őt senki nem értheti meg, a másik nehézség, hogy ezek a jótét lelkek is elfáradnak a támogatásban, ugyanis a gyász sokkal kitartóbb, mint a segítők. Még mindig fáj, és még mindig gyötör, és még mindig. Ilyenkor megoldás lehet egy gyászfeldolgozó csoport. A sorstársi közösség sokszor az egyetlen olyan hely, ahol nem kell hosszan érzékeltetni, mekkora szenvedés a szülői gyász, fél szavakból is megértik egymást. Maga a tudat is gyógyító, hogy nincsenek egyedül ezzel a csapással a világban, másokkal is történnek hasonló tragédiák.
Nem úgy működik, mint egy pirula Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történt: a terápia és az önismeret nem úgy működik, mint egy pirula, amit beveszel, és rögtön jobban leszel tőle. A terápia nagyon kemény és sokszor hosszadalmas folyamat, ami – a konditermi súlyzózással ellentétben nem fizikai, hanem – lelki síkon segít megerősödni. Az által, hogy megismered az életedet hátráltató félelmek gyökerét, a téves hiedelmeidet, felülírod azokat, könnyebben tudsz megugrani olyan kihívásokat, amelyek korábban elérhetetlenül magasnak tűntek. A súlyokat, amelyeket jó eséllyel a múltadból hoztál, és amelyektől addig szinte mozdulni sem bírtál, nem emelgeted, hanem szépen sorban leteszed, hogy aztán egyre könnyedebben és felszabadultabban lépdelj a saját utadon – egy olyan úton, ahol a viszonyítási pont te magad vagy, nem pedig a körülmények, vagy mások véleménye. Az önismeret és a terápia emellett abban is segít, hogy begyógyítsd a múltból hozott sebeidet, vagy azonosítsd az életed folyását akadályozó tényezőket.
Olyan, minta felültem volna egy kísértetkastélyban futó hullámvasútra: menet közben felbukkantak ijesztő szellemek, hol megrémültem, hol megkönnyebbültem, közben haladtam valamerre, fogalmam sem volt róla, pontosan hová, de ott legbelül tudtam és éreztem, ahhoz, hogy meglássam a fényt, és kijussak, végig kell mennem. Szerencsére közben nem voltam egyedül, ültek mellettem mások, akik ugyanabba a kocsiba szálltak, nyugtatgattuk és biztattuk egymást. És ez a sokszor komfortzónán kívüli utazás eltartott egy darabig. Négy éven át dolgoztam együtt ezzel a terápiás csoporttal: kéthetente szerdán, hattól tízig fejtegettük le magunkról azokat a rétegeket, amelyek láthatatlan kényszerzubbonyként kötötték gúzsba az életünket. Legalábbis, így visszatekintve én így látom azt az időszakot. Aztán ahogy szépen lassan megszabadultunk ezektől a rétegektől, úgy erősödtünk és tanultuk meg – sokszor a másik történetén, fájdalmán és érzésein keresztül – felülírni a hiedelmeinket és elhagyni a tévesen rögzült mintáinkat.
Ez nem véletlen! A Pszichoforyou az olvasókról szól, és az olvasóink támogatásával működik. Ha szeretnél még sok hasonló írást olvasni, támogass minket! MEGNÉZEM