Az Apokrif felfogható e vers folytatásának is. Mindenesetre különös módon kezdődik: a költemény élén egy versszakká elkülönített sor áll, egy félmondat, egy okhatározói mellékmondat: "Mert elhagyatnak akkor mindenek. " Ez a mellékmondat egy előzőleg megkezdett – de elhallgatott – gondolatsor folytatása és lezárása, mely az apokaliptikus élményt megelőző és kiváltó érzelmi-gondolati szorongást sűríti össze. Ódon, biblikus zengést ad a kezdősornak – a 16. Pilinszky jános apokrif elemzés. századi magyar bibliafordítók nyelvét imitálva – az archaizálás: a szenvedő ige használata ("elhagyatnak") és a minden szó többes száma. Az akkor időhatározói névmás egyszerre utal visszafelé, az elhallgatott, kihagyott főmondat gondolataira, tényeire, és előre, a világpusztulás mitikus jövő idejébe. Amit ezután mond a költemény, nem egy vizionálás megjelenítése, hanem egy elkerülhetetlenül bekövetkező, egy tényszerűen tudott jövő eseményeinek összefoglalása (Németh G. Béla). A mondatok kijelentő jellegűek, csupa megföllebbezhetetlen bizonyosságot foglalnak magukban.
Itt már egyértelmű, hogy a világpusztulás tanúja és átélője kitől várja, reméli szorongató árvaságának, idegenségbe zártságának és elveszettségének feloldását, léte értelmessé, teljessé való rendezését. Isten azonban némán, beavatkozás nélkül szemléli az apokalipszis áldozatává váló világot. Pilinszky jános apokrif vers. Nem is az elbeszélő "ént" "látja" – háromszor fordul elő ez a passzivitást jelentő ige –, hanem csak az "állását", a kőre, kerítésre vetült "árnyékát" "a levegőtlen présben". A transzcendens hatalom tétlen szemlélőként van itt ábrázolva: a lírai én és az Isten között nem jön létre kapcsolat. (Az Istennel való hiábavaló találkozás a témája Stigma című korai versének – 1941 – is: "Ő visszanéz az esten át, / csak néz, és meg sem ismer. ") Az ember (az "én") "akkorra" – visszautalás a legelső sorra: a végítélet mítoszidejére – már csak dermedt tárgy, kő, "halott redő", "tenyérnyi törmelék", mint minden más teremtmény arca. A megváltatlanság ijesztő tudomásulvételével zárul a költemény a könny nélkül alácsorgó üres árok nagyszerű képi telitalálatával: És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.
S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra – Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Pilinszky János - Apokrif - Istenes versek. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet.