Ezen, ha érdemes is elgondolkodni, nem most, a mozi előcsarnokában kell. Másnap felhívom Jutkát, megkérdi, hogy szombat estére szabaddá tudom-e tenni magamat. – Szabaddá, persze – mondom neki. – És a barátnőd nem fog akadékoskodni? – Nem fog – felelem. – Aztán csípd ki magad – mondja végül – rendes népek közé megyünk. Valami félhivatalos banzáj, amire elvisz, lassan rájövök, hogy a lapja, a Spicc rendezvénye, alighanem a támogatók számára rendezett eszem-iszom. Kaja-pia doszt, még Grand Marniert is találok, ami pedig ritka madár az efféle bulikon. A büféfülke mellett áll, a kezében tartott tányérkáról franciakrémest kanalaz. – Kérsz? – kérdi tőlem. Átveszem a sütemény, megpróbálom kézzel megfogni, de ügyetlen vagyok, belenyúlok. A mutatóujjam krémhabos lesz. Látja, hogy senki sem figyel ránk, lehajol, gyorsan a szájába veszi és leszopja ujjamról a krémet. Volt egyszer egy elet. Aztán felegyenesedik és cinkosan rám nevet. Mindenhol az aznapi újságok vannak kitéve. Két ismert énekes is fellép, egy férfi és egy nő, alighanem az életben is egy párt alkotnak, elég hosszan ott vannak, időnként dalra fakadnak, hálaisten, korántsem olyan borzalmasak, mint a tévéműsoraikban.
Ennek is megvolt a maga ideje, amit csak hajnalban lehetett megtenni, mert ha később kopogtattunk, felmelegedett a dinnye és már becsapott minket a hangja. (mosolyog) Hernyák László kisfiúként Emlékszem az estére, amikor először voltam boldog… Tél volt, kint koromsötét és dermesztő hideg, csak az ablakok lehúzott redőnyein keresztül kiszűrődő fény jelezte, hogy van élet körülöttünk. A ház résein befújt a szél, de bent meleg volt, a kemencében lobogott a tűz, ami előtt puha, selymes takarókként terültek el a szőrmék. Volt egyszer egy életem - Neked elmesélem riportmagazin. Ez volt a mi kuckónk, ide heveredtünk le hallgatni az asztalnál ülő "nagyok" beszélgetését, akik tudva azt, hogy mi hallgatózunk, egyre érdekesebb, meseszerűbb történetekkel szórakoztatták egymást, jókat mulatva azon, hogy mi mindent elhiszünk… Egyáltalán nem volt elképzelésem a jövőmről, de amikor Csantavérről jártam gimnáziumba Szabadkára, útközben felfigyeltem egy iskolára, a Közgazdasági Főiskolára, ahova később be is iratkoztam. A szüleim nem szóltak bele a döntésembe.
Apám kőművesmester volt, anyukám kereskedő. Most mindkettejük munkájának lényege, jelen van a birtokon. A nyolcvanas évek elején, huszonkét évesen fejeztem be a főiskolát, majd öt év múlva már egy jól menő cég vezetője lettem. Meggyőződésem, hogy emiatt is kaptam behívót… A délszláv háború közepén nem nézték jó szemmel az olyan fiatal férfit, mint amilyen én is voltam: magyar, ambiciózus, folyamatosan bővülő céggel. 1991, az év, amikor elhagytam a két legfontosabb dolgot: a hazámat és az emberi kapcsolataimat. Eljöttem, magam mögött hagyva mindazt, ami számít, ami valaha is fontos volt, ami az életet jelentheti. Katonaszökevényként sokáig nem mertem hazatérni… csak tizenegy év után. Könyv: Volt egyszer egy tavernám (Tom Stone). A katonai behívom Vukovárba szólt, a romvárosba, ahol kegyetlen népirtás folyt. Ha nem egyenesen a háború egyik legbrutálisabb helyszínére küldenek, akkor sem mentem volna el. Képtelen voltam rá. Voltak szerb, horvát, macedón barátaim. Ellenük harcoljak? Másrészt élni akartam, és úgy neveltek, hogy minden ember egyenlő.
Akármennyire is szeretném, nem tudom pontosan felidézni, gyermekként melyek voltak azok a rajzfilmek, amelyeknek a világába úgy igazán bele tudtam képzelni magam annak érdekében, hogy ilyen módon próbáljak segíteni az adott rajzfilm főhősének a céljai elérésében, az elképzelései megvalósításában vagy éppen az álmai beteljesítésében. A mesékkel persze már más volt a helyzet, azokat jóval könnyebb volt a saját világomhoz igazítani, pontosan azért, mert az én fantáziám teremtette meg számomra azt a világot, amelyben játszódtak. A rajzfilmekben csupán a készen kapott képek apró részleteit alkothattam meg magamnak, azokat, amelyek befolyásolták ugyan a teljes képet, mégsem határozták meg igazán annak milyenségét. A világ legnagyobb macskája 3. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy – amiként valószínűleg minden gyermek – mindig a jóért akartam kiállni, a pozitív szereplők mellett szerettem volna felsorakozni, ilyen módon kísérelve meg növelni az erejüket a negatív szereplőkkel szemben, határozottan támogatva őket a mindenkori rossz ellen folytatott küzdelemben.
Omar egyébként rendkívül szeretetre méltó cica, minden nap megköveteli a simogatást és pont úgy viselkedik, mint egy átlagos méretekkel rendelkező macska. Forrás: Mashable, Borítókép: Instagram / omar_mainecoon
Összefüggő Hozzászólások Töltse le alkalmazásunkat Írjon nekünk Ha szeretné közzétenni a webhelyen, kérjük, küldje el cikkét ezzel forma. Küldj nekünk egy témát Ha van egy téma, amelyet közzé szeretne tenni a webhelyen, kérjük, küldje el nekünk ezzel forma. Jelentés a javításról vagy az elírásról Elkötelezettek vagyunk szerkesztési normáink betartása mellett, beleértve a pontosságot is. Index - Mindeközben - Kutyának hiszik a világ legnagyobb macskáját. Irányelvünk az, hogy minden kérdést eseti alapon felül kell vizsgálnunk, haladéktalanul, amikor tudomást szerezünk egy esetleges hibáról vagy tisztázási igényről, és a lehető leggyorsabban megoldjuk. Ha hibát vagy hibát észlel, amelyet javítani kell, ne habozzon kapcsolat azonnali cselekvésre. Szerkesztési politika Bármely cikkből származó idézetek felhasználására engedélyt adunk, ha a forrás megfelelő megjelölésével hivatkozunk a cikk közvetlen linkjére. Victor Mochere. A webhely bármilyen tartalmának kifejezett engedély nélküli reprodukálása azonban szigorúan tilos. Közzététel Tartalmunk olvasó által támogatott.