Az estélyről hazafelé menet még Jenőnek is feltűnik, hogy nagyhangú, mindig vidám és felelőtlen, nőcsábász bátyja szokatlanul csendes. Az olvasónaplónak még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Az özvegy esküje 2. Vereség - Kassa 2. A végzetes névcsere 3. Az esküvő 3. Az isaszegi csata 3. Jenő hőstette 4. A megyegyűlés 4. Buda ostroma 4. A mellény 5. Két fivér hazatér 5. A forradalmi párbaj 5. Húsz év múlva Hagyományos Szerkesztés I. A kőszívű ember fiai rövid tartalom. Előkészítés: Baradlay Kazimir végrendelete és halála II. Bonyodalom: Baradlayné fogadalma III. A cselekmény kibontakozása: 1. Ödön hazatérése – farkaskaland 2. Richárd hazatérése – a huszárok üldözése 3. Jenő is Magyarországra szökik az édesanyjával 4. A magyar szabadságharc dicső csatái, majd bukása 5. Ödön otthon várja az elfogatási parancsot, Richárd a bécsi börtönben vár az ítéletre IV. Tetőpont: Jenő áldozata V. Befejezés: 20 év múlva - A szabadságharc hősei elbuktak, de a polgári nemzet eszméje mégis diadalra jutott Feldolgozások Szerkesztés Jókai Mór regénye alapján 1954-ben a Népművelési Minisztérium megbízásából Földes Mihály diafilmet állított össze. A fényképeket Farkas Tamás készítette, szerkesztette: Somlyai Béla, a felelős szerkesztő Oláh István, a felelős kiadó Csongrádi István volt.
Ha mélyebben szeretnénk elemezni, vagy nem köszönne ránk lépten-nyomon a csodás hangulata (ami engem nagyon az Amelie csodálatos életére emlékeztetett), akkor akár egy nagyon beteg fajok közötti közösülés torz végterméke is lehetne ez a film, ami semmi másra nem jó, csak arra, hogy del Toro megbotránkoztasson minket és kiélje beteg vágyait rajtunk, nézőkön. A víz érintése a szó legnemesebb értelmében véve gyönyörű. Elképesztően jó színészi játékokkal teli film, amivel Guillermo del Toro megint a csúcsra került, teljesen megérdemelten. Egy zavarba ejtően mocskos mese ez, amit 13 Oscarra jelöltek, erre mondjuk már az is felkapja a fejét, aki reggeltől estig a régi Michael Dudikoff-életművet nézi valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de nem ezért kell jegyet venni a The Shape of Waterre, mintha nem lenne holnap, hanem azért, mert pont az ilyen filmek miatt imádunk moziba járni. Komplex, mégis egyszerűen fogalmaz, elvarázsol, de kegyetlenül felpofoz. Letaglózóan gyönyörű filmélmény. Sally Hawkins, Michael Shannon, és nagyjából az utolsó mellékszereplő is csodás Guillermo del Toro legjobb filmje A faun labirintusa óta Egy tanulságos gyermekmese, amit kizárólag felnőtteknek írtak Guillermo del Toro (A Faun labirintusa, Pokolfajzat, Tűzgyűrű) legújabb mozija nyerte a legjobb film, rendezés, látvány és díszlet, valamint filmzene Oscar-díját is.
Viszont szeretném, ha megjegyeznénk Doug Jones nevét, ha eddig még nem tettük. Alkatának – és a sminkeléshez szükséges türelmének – köszönhetően főleg nyurga rémalakokat játszik pár réteg latex és festék alatt, a legjobb Buffy-epizódban (4x10, Hush) már fakó öltönyösként hozta a frászt a nézőkre, és del Toro-film lassan elképzelhetetlen nélküle. A Hellboyokban ő volt Abe Sapien, A Faun labirintusában a Faunt és a szemeit a kezein hordó szörnyet is ő alakította, akárcsak a Bíborhegy vörös kísértethölgyét – most pedig Jones lapul a névtelen kétéltű ember bőrében. És tessék akkor végiggondolni, mekkora tehetség kell ennyi különféle szörnyet más-más mozgással, gesztusokkal, meggyőzően megformálni. A víz érintése olyan film, amiben igazából minden a helyén van, de azért kell egy kis nyitottság hozzá. Tolerálni kell a műfaji eklektikáját, a meseszerűségét, az ebből fakadó megoldásokat és sztorielemeket, és a régebbi művészfilmjeinél populárisabb, de a rendezését tekintve nagyon is határozott Guillermo del Torót.
Amikor e sorokat írom, már minden meccs rég lefutott A víz érintésé vel kapcsolatosan. Elolvashattuk a fontosabb vagy ismertebb véleményvezérek szinte kizárólag pozitív, az alkotást nagybetűs filmélményként aposztrofáló kritikáit, és persze az alattuk lévő kommenteket is megismerhettük, melyek íróinak körülbelül fele nem igazán szerette a produkciót. Egyesek kifejezetten gyűlölik túlzásba vitt politikai korrektséget emlegetve, miszerint a pozitív szereplők mind valamilyen értelemben hátrányos helyzetűnek tekinthetők. A főhősnő, Elisa (Sally Hawkins) néma, a jóindulatú szomszéd (Richard Jenkins) meleg, a munkahelyi szószátyár barátnő (Octavia Spencer) egy fekete takarítónő, míg az ellentétes oldalon egy aljas, komoly pozícióban lévő fehér férfi (Michael Shannon) áll. Akadnak, akik jobban érteni vélik a mondanivalót, és őket elsősorban csak az év filmjéért és a legjobb rendezésért járó Oscar-díjak zavarják, amiben komoly szerepe lehet annak, hogy egymás után érkeztek a premier tájékán az észrevételek annak kapcsán, mely filmekből meríthetett Guillermo del Toro a fogságba ejtett folyóisten 1960-as években játszódó történetéhez.
És hiába a kopaszodást így-úgy rejtő paróka, boldog nem lehet, mert… mindannyian tudjuk, mit gondoltak akkoriban a homoszexualitásról. Michael Shannon zseniális. Gondoltam leírom, pedig aki látta Friedkin Bogárűző jét vagy Werner Herzog Mit tettél, fiam? -ját, az egészen pontosan tudja, hogy milyen félelmetes még akkor is, ha a nézőtértől időben és térben is messze van. És kiszámíthatatlan, tántoríthatatlan, és ugyanúgy vágyik a boldogságra, mint bármelyikünk – csak ami őt boldoggá teszi, a győzelem, a teljesített kötelesség, illetve az ezekért cserébe járó státusz és elismertség elég gyakran, ha nem mindig, ellenfeleken vagy feláldozható, eldobható embereken keresztül elérhető. És ez a tántoríthatatlanság teszi őt félelmetessé, még akkor is ha éppen elrohad a két visszavart ujja. Doug Jones zseniális. Főleg, hogy látszólag minden rendben van. A legnagyobb probléma, hogy ez egy fabula, és hiába szeretjük a jó fantasy -t, valami mégiscsak hibádzik. Kicsit lerágott csont is ez szépség és a szörnyeteg effektus, noha Elisa nem kifejezetten szép, a lény viszont taszítóan ronda.