Minden ember találkozott már a kéz és a láb érzéketlenségével, enyhe szúró vagy égető érzéssel párosulva. Gyakran ez időleges véráramlási probléma, a végtagok erei és az idegvégződések összenyomódnak. El kell kezdeni mozogni, vagy megváltoztatni a testhelyzetet és az érzéketlenség eltűnik. Ugyanakkor az alvás közbeni kényelmetlen testhelyzet nem az egyedüli oka a kéz zsibbadásának. Ha az érzéketlenséget egyre gyakrabban észleled és hosszú időn keresztül sem múlik el, akkor érdemes nagyobb figyelmet ráfordítani, mert ez egy komoly betegség tünete is lehet. A kéz zsibbadásának okai: 1. Nyaki osteochondrosis. Bármilyen elváltozás nyaktájékon idegbecsípődést válthat ki, ami oka lehet a kéz zsibbadásának és ugyan úgy fejfájást, vagy egyensúlyi zavarokat is okozhat. Figyelj a testtartásodra, és végezz speciális gyógytornát! Nemok nélkül zsibbad az ujjad! Nézd meg, mire utalhat. - Zöld Újság. Természetesen jobb orvoshoz fordulni, aki megvizsgálja a tünetek kiváltó okait. 2. Sclerosis multiplex. Sokszor lehet viccelődni ezzel a betegséggel, de a szklerózis nem egyszerű feledékenység, hanem komoly idegrendszeri betegség.
A krónikussá vált fájdalmak jelentősen rontják az életminőséget. Alvászavarhoz, az esetek jelentős részében depresszióhoz, sőt akár fájdalomszindróma kialakulásához is vezethetnek. A krónikussá váló fájdalmak hátterében leggyakrabban a neuropátiás (neuropathiás) fájdalom áll. Kéz és láb zsibbadás okaz.com. Mi az a neuropátiás fájdalom? A fájdalommal foglalkozó legnagyobb nemzetközi tudományos társaság (Iternational Association for the Study of Pain (IASP)) által ajánlott definíció szerint a neuropátiás fájdalom (neuropathic pain) a szomatoszenzoros rendszer (érző idegrendszer, kivéve speciális érzékelés pl. látás, hallás) károsodásának vagy betegségének a direkt következménye, valójában működészavara. Tehát nem a fájdalomérző végkészülékek aktivitásán alapuló fájdalomról van szó, ami leggyakrabban szöveti károsodást jelez. A neuropátiás fájdalomnak – a szöveti károsodás által okozott fájdalommal szemben – az esetek döntő többségében tehát nincs a szervezet szempontjából hasznos, védő szerepe, mert nem a szervezetet érő sérülésről "tudósít".
Ehhez pedig a – némileg alternatív – hetvenes évek kádárista rendszere kitűnő táptalajt biztosított. Miután a jó öreg Brezsnyevet megviseli az élet, arra utasítja komáját Kádárt (a kiváló Rába Roland), hogy lehetőleg villámgyorsan kerítse elő neki az örök élet titkát. Ehhez kapra jön a világ túl feléről hazaérkező Fábián (Nagy Zsolt), aki ugyan elvtárs, de azért mégiscsak Amerikából jött, ugyanakkor hát… nem öregszik, és még egy csomó egyéb jel is arra mutat, hogy ő bizony vámpír, amik köztudottan örökké élnek. Úgyhogy rá is állítják a kémelhárítás két titánját, az amúgy élettársi viszonyban lévő Kun Lászlót (Nagy Ervin) és Magyar Máriát fedőnevén "Madárkát" (Walters Lili), utóbbi feladatai közé tartozik Fábián elcsábítása, amely akció előbbinek nyilván kevéssé van az ínyére. Szóval egy gyönyörűen kifacsart alaptörténetű politikai szatírát kapunk itt kérem szépen, aminek minden esélye megvolt arra, hogy egy újabb mérföldkőként beírja magát a magyar filmtörténelembe. Sajnos ez csak ötéves terv maradt, mert bár vannak nagy pillanatai a Drakulics elvtársnak, Bodzsár (teljességgel érthetetlen módon) nem mert elég bátran belevágni a Kádár-rendszer lecsójába.
Ettől még erősebb és pezsdítően jó dinamikájú lett a Drakulics elvtárs. A megfelelően kiválasztott dallamoknak szimbolikus szerepe is akad. Amikor a kádári kolbászzabáló, vigadós mulatást egy vörös Musztángból dübörgő rockdal zabolátlan vadsága zilálja szét, berobbantva a nyugat szabadságát a legvidámabb barakkba. A Drakulics elvtárs az élő példája annak, amikor egy bizarr alapötlet – mégiscsak arról beszélünk, hogy Kádárék egy vámpírt hajkurásznak végig fél Budapesten egy Zsiguliban – akkorát tud szólni, hogy leesik tőle a vörös csillag a Parlament tetejéről. A pazar szereposztásnak hála a kisebb szerepekben is csak úgy lubickolnak a színészek. Még a kevésbé ütős alakításokat is egyszerűen jó nézni. Ilyen, amikor a történetben rejlő potenciált megragadják és kreatívan, humorosan, pörgősen tudják tálalni. Fogyasztásra pedig egy kis málnás üdítőnek álcázott vért ajánlanánk hozzá!
Esetében azért a motiválatlanság majdnem problematikussá válik, mert a figura öntudatra ébredése a cselekmény egyik fő mozgatórugója lesz, de a végére csak összeáll az egymondatos magyarázat a szocializmus és a hímsoviniszta pasik által elnyomott nőről, aki sajátos módon lép az önmegvalósítás útjára. Mélypszichológiát itt ne tessék keresni. A Drakulics elvtárs éppen attól lett sikerültebb film elődjénél, hogy nem vállalt többet, mint amit teljesít: egy nagyon ötletes, egyedi hangvételű komédia, ami humorforrásában annyira specifikusan épít közös magyar múltunkra és tudatunkra, hogy valószínűleg csakis Hegyeshalomig értelmezhető. És azt hiszem, az a legfontosabb, hogy ezt bevállalták az alkotók, és nem egy nemlétező külföldi közönség igényei felé kacsingatva próbáltak viccesek lenni. Most már csak az kell, hogy a magyarok beüljenek rá a moziba.
Mit kezd egy magyar vámpír az örök életre vágyó kommunistákkal? Bodzsár Márk fekete komédiája a kádári Magyarországra kalauzolja a nézőt, ahol korántsem biztos, hogy málnaszörp nyugszik az üdítős üvegben – D. Nagy Bence kritikája. A cikk címét adó Hofi idézet nem véletlen: a Drakulics elvtárs valamikor az 1970-es években játszódik, Hofi Géza pedig ekkorra már meghatározó közéleti figura - természetesen Kádár János mellett. Ám Kádár – Hofival ellentétben – nem próbálja kijavítani a szocializmus szépséghibáit (hiszen nincsenek is neki! ), sokkal inkább konzerválni akarja a rendszert. A szovjet vezetés is erre agitálja a gulág kilátásba helyezésével, hisz az nem lehet, hogy "Lenin élt, él, és élni fog, Brezsnyev elvtárs pedig megdögölhet. " Az örök élet problematikájára akkor érkezik váratlan megoldás, amikor hírét veszik Fábián Béla hazatérésének. A kubai forradalmat megjáró, az ifjú Kádárral is röplapozó legendás harcos a vezetés figyelmét akkor kelti fel, amikor kiderül, hogy Fábián elvtárs évtizedek óta nem öregedett.
Én tanultam erről a korszakról, de nem éltem át. És éppen emiatt zavartsággal távoztam, mert nem tudtam eldönteni, hogy én nem tudom teljes valójában értékelni a filmet, vagy a film egyszerűen csak nem vicces. Tudom, hogy nagyon rövid lett ez a kritika és őszintén szólva azt se tudom eldönteni, hogy ajánljam-e a filmet vagy sem. Csupán annyit tudok mondani, hogy a filmet érezhetően egy szűk közönségnek szánták, egy olyan közönségnek, amelynek tagjai a Kádár-korban voltak fiatalok.
A fináléra sajnos összeesik a cselekmény, bár nem annyira, mint az Isteni műszakban: a mellékszereplőkről jórészt lehull a papírmasé-maszk ( Rába Roland Kádár-imitációja pl. borzalmas), és a rendező sem tudja eldönteni, milyen befejezést is akar filmjének. Egy kis leszámolás, egy kis korkritika, egy kis jutalmazás-büntetés. Valahol szimbolikus, hogy a magyar film Vajna-korszaka egy-egy zsánerkeverős közönségfilmmel nyitott és zárult. Bodzsár érezhetően fejlődik, szerencsére nem nyomasztja már egy filmrendszer terhe, és egyébként a közönségigény és a midcult közötti egyensúlyozás jó iránynak tűnik. De hogy merre vezet ezután az út? Nem tudom…