Versek ballagásra Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk. Kiss Kálmán: Szonett ballagóknak Néktek ragyog ma, tiétek az ünnep, a szó, a könny, a mosoly s a virág. Körétek gyűlik szinte a világ, s mi néktek adjuk búcsúzó szivünket.
Reményik Sándor - Mi mindig búcsúzunk
Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, – Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk. / Reményik Sándor /
Reményik Sándor versének mély érzésű gyönyörű előadásáért KÖSZÖNET NEKED TE kedves barátnő! Képek:saját felvételeim Erdélyország-Maros vöényik Sándor-Mi mindig búcsú mindíg búcsuzunk Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
Kép: themodernnomad Borítókép - Fotó: búcsúzunk Blog Téglásy Nóra Téglásy Nóra Szeretem az életet. Szeretem a kihívásokat, amikkel Isten szembesít. Szeretem a mélyről jövő mosolyokat a saját arcomon és másokén is. Szeretek katolikus fiatal felnőttként élni, segíteni, helytállni a világban, a rendezvényszervezői szakmában. Hálás vagyok.
Poharaink emeljük jövőnkre, és hogy ne feledjük egymást el soha! Csillag, mely mutatja utunkat az éjben, olyan lesz számunkra ez az iskola! Ballagásodra Érzem, most búcsúzni kell. Nincs mit tenni, menni kell. Hagyd a könnyet, elő a mosolyt, Béke, nyugalom sose honolt. Sok az emlék, jó és rossz, Bár nem volt köztünk sok gonosz. Akár boldog, akár nem, Közös az összes emlékem. Csak nem múlik ez a gombóc, Mely torkomat kínozza, Mégis jön a könny, mint folyó, Kis csapatunk mítosza. Ölelésed megnyugtat, Régi jó barátom, Nincsen nálad jobb barát, Kerek e világon. Hiányozni fogtok mind, S elmúlt napjaink, Leírni ezt a kínt, Akár házi feladataink. Emlékezzetek mindarra, Mi együtt sikerült, Ne gerjedjetek haragra, Ha nem volt nagy sikerünk. Remélem, ha kihajózunk Az élet nagy vizére, Egy-egy vihar össze hoz majd, Pár nosztalgia-hétvégére. Hamarosan elindulunk, Mindannyian valamerre, Majd egyszer elillanunk, Mint egy tündérmesébe`. De néha-néha, hébe-hóba, Küldjetek majd képeslapot! Húsvétra vagy Karácsonyra, Csakhogy tartsuk a kapcsolatot.
De valahol azt mindenki érzi, Hogy az eltöltött hosszú éveket, A szívünkben fogjuk őrizni. Mégis fájdalmas az utolsó búcsú. Nehezen, de elválunk egymástól. Mindenki vidám, s egyben szomorú. Talán, még egyszer visszatérünk, De most hátat fordítva az iskolának, Teli reményekkel végleg elmegyünk! A tanítás utolsó napján Mi elmegyünk, a tanításnak vége, vakációnk már, több nem lesz nekünk. Elhagyjuk az iskolánk kapuját, így fut majdan tovább a mi életünk. Tovarobog, mint gyorsvonat az éjben, mi csak sejtjük, milyen kinn a táj. Megszerzett tudásunk poggyászként cipeljük, nagy szükségünk lesz rá, mert haladni muszáj. Mi búcsúzunk -, osztályunk küszöbét, nem lépjük át, soha már talán. És nem fogunk többé együtt lenni, mint ifjú diákok, sok fiú s leány. Emlékeink is halványodnak majdan, mint ahogyan ablakra pára száll. Az iskolánk kapuján kilépve, megmarad mibennünk egy örök hiány. A búcsú mindig veszteséget érzet, elhagyjuk egymást, mint vonat állomást. Gyertek tehát, vígadjunk utoljára, igyunk meg hát, egy végső áldomást!
Forrás típusa: Keresendő: Tanulmány szerzője: Tanulmány címe (címtöredék): Tárgyszavak: Minimum dátum: Maximum dátum: Találati listában megjelenő mezők: Cím Leírás Forrás név Szerző Kezdőoldal Záróoldal Tárgyszavak Könyvtári jelzet Megjegyzés Egy oldalon megjelenő találatok száma: 9 db találat Lista Dátum Cím Leírás 1991-03-01 József Attila: "Kései sirató" verselemzés 1968-04-01 A tartolom és forma kérdései József Attila Kései siratójában Kései sirató / József Attila. Verselemzés Hiányos! József Attila: Kései sirató verselemzés Kései sirató József Attila-versek elemzése Eszmélet; Kései sirató; Íme, hát megleltem hazámat... "Anyás költő lett" (Az anya hiánya) Az anya-motívumhoz kapcsolódó fontosabb, hosszbban tárgyalt versek: Anya (51-2), Mama (54-6), Anyám (57-8), Óda, Gyermekké tettél, Kései sirató (66-76), születésnapi versei, Zöld napsütés hintált (81-95) Józsfe Attila: Kései sirató A lezárhatatlanság és a beteljesedés örök hiányának poétikáj Kései sirató / József Attila József Attila: Kései sirató verselemzés, vázlat
Jöjjön József Attila: Kései sirató verse Latinovits Zoltán előadásában. Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget. Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál. A teljes verset itt olvashatod.
Magához ki fűzött? Bujdokoltál? Vajjon ki űzött? Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd, se késed nincs, se kenyered. Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet. " Szintén az utolsó versek közé tartozik a Talán eltünök hirtelen kezdetű is. A lírai én itt ismét elpazaroltnak érzi az életét. Ez is létösszegző vers, és megjelenik benne az időszembesítés, vagyis az értékekkel teli múltat veti össze az értéktelen jelennel. A vers negatív képpel és hanghatással záródik: "Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek". József Attila legutolsó verse feltételezhetően az Íme, hát megleltem hazámat… Az első és az utolsó versszakból a végső búcsú hangjai hallhatók. Az első versszak így szól: "Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. " A vers – és az életmű – teljes feladással, fájdalmas belenyugvással zárul: "Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél. "
"Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget! / Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet. " Ezen a héten a 82 éve elhunyt József Attila gyönyörű vallomását ajánljuk. József Attila számára sokáig a versírás volt az a terület, ahol bizonytalanságait, érzelmi hullámait megjeleníthette, formába kényszeríthette. Azonban nyughatatlan, megállapodásra és megalkuvásra képtelen szelleme végül is eljutott arra a pontra, ahol a költészet sem adott megkönnyebbülést, fölszabadulást. József Attila a Kései sirató t 1935 legvégén vagy 1936 elején írta. A vers a Szép Szó 1936. decemberi számában jelent meg mai formájában, majd a Nagyon fáj kötetben. A Kései sirató már jelzi a költő érzelmi és fizikai gyengülését, József Attila itt is – ahogyan egész életművében – érzékelteti magányának, elszigetelődésének szintjeit, és a kitörési kísérleteket, a boldogság iránti vágyat. "Ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom, de akkor már nem szeretnek.
nem-lenni igyekszel s mindent elrontsz, te árnyék! Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám! Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni. 1935 / 1936. december
Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget. Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál. Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hütötted, fujtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem. Ettelek volna meg!... Te vacsorádat hoztad el - kértem én? Mért görbitetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy!
A versben megátkozza, számon kéri a mamát, ezzel a bűn motívuma jelenik meg. Valójában annak is örülne, ha a mama megszidja vagy megveri, csak élne. Ezért "provokálja" a mamát a vers beszélője, szinte könyörög, hogy "szólj rám", egyrészt mert csúnyán beszélek, másrészt azért, hogy halljam még egyszer a hangodat. A végén hideg, racionális önvizsgálatot tart. A zárlat összegző kijelentéssora emlékeztet a Reménytelenül létállapotára. A lírai én rájön, hogy mindenki csalódik, akit anya szült, mert egyszer el kell veszítenie a mamát, és ha az édesanya meghal, akkor nincs többé óvó anyai kéz, akkor onnantól kezdve az embernek egyedül kell botorkálnia a világban. Oldalak: 1 2