- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengő barack terem rajta! Hej, édes istenem, örült a királykisasszony, azt sem tudta, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében. - Látod - mondta az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e mostan, leszel-e a feleségem? Nem kérette magát a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, és azt mondta: - Itt maradok biz én, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el tőled. Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy lány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot kíván. Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat. Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Értékelés 5 4 48 48 szavazat
Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb leányomat. A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazarepítették a királyt. Ahogy hazaért, elészedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb leányának. A legkisebb leánynak azt mondta nagy búsan: – Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban. De még jó kereken ki sem mondhatá ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az ő legkedvesebb leányát. Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt: – Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
Egyszeriben hoztak neki szebbnél-szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába. Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elejébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti. S mondá neki a dali szép ifjú: – Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itten minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem. – Hát te ki vagy s mi vagy? – kérdezte a leány. Mondá az ifiú: – Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Jere most a kertbe. Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szőlőtőke, s szólnak a fürtjei: – Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony! – Ez a szóló szőlő – mondá az ifiú. Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák. – Látod, itt van a mosolygó alma – mondá az ifiú. Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi: – Mi cseng olyan szépen?
A számok, színek és formák mellett a mesék azok, amelyek nagy segítségére vannak a gyermeknek a dolgok és a világ megismerésében. Mindezt elérhetjük hazánk legszebb népmeséivel is, amelyeket ez a meséskönyv foglal magában. Az mindenki által ismert tény, hogy a meséknek elsődleges szerepük van gyermekeink anyanyelvi nevelésében, szókincsük és képzelőerejük fejlesztésében. A magyar népmesék által olyan élményekhez juttathatjuk őket, amelyek a közös meséléseken és szeretetteljes együttléteken túl a közösséghez való tartozásukat is fejleszti. Jelen kiadványunkban a tündérmeséken keresztül a nagyobb gyerekeket szeretnénk megszólítani. Ezek a mesék már összetettebbek, hosszabbak, építenek a nagycsoportosok és a kisiskolások életkori sajátosságaira. A megértést a szépen kivitelezett illusztrációk segítik, tovább lendítve fantáziájukat, szárnyaló képi világukat. Ismertessük hát meg gyermekeinket a magyar népmesék egyedülálló sokszínűségével, kiapadhatatlanul változatos szókincsével és közösségteremtő erejével!
"Megállj – gondolta magában a király –, majd küldök én neked lányt! " Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak: – Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod! Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak! Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége. De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt: – Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell. Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak. No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében.