Szemeim fáradtak, de tiszták, – ragyogva nézik: lelkem melegét a szerelem gyökerei hogy isszák. Gyökerek s láthatatlan ágak kötnek tehozzád s fölém lombosodnak gyönyörű dús tavaszi koronának. Lombosodó napos tavaszban, bámuló kertész, nézek szanaszét: rozsdásodik a lomb s mégis tavasz van. Ó, erdőknek s szent hajnaloknak viharai, rázzátok fáimat: hulljon a férges, kell a rovaroknak! Hulljon, rüggyel, ha kell, virággal: sebeimből mindig kihajt a friss ág – s ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal? testvérgyökerek ajkai hogy isszák. Májusi éjszaka Szabó Lőrinc verse Késő volt, mentem haza, lelkem az elmult nappal küszködött, mentem, mogorván, kimerülve, a kertek és villák között, nem is én mentem, csak a lábam vitt a fekete fák alatt, két lábam, két hű állatom, mely magától tudja az utat. S egyszerre a májusi éjben valami hullám megcsapott: illatok szálltak láthatatlan, sűrű és nehéz illatok, a lélegző, édes sötétben szinte párolgott a világ és tengerként áradt felém az orgona, jázmin és akác.
Ünnep előtt volt. Kint a kertben húsvéti bárány bégetett, most borult virágba az alma, a barackfa már vetkezett, én meg épp versbe igyekeztem fogni életet és halált, mikor egyszerre nyílt az ajtó, jött Lóci és elémbe állt s megszólalt: – Apu, verset írtam! – De hisz még nem tudsz írni, te! – Nem is írtam, csak kigondoltam. – No, halljuk. – Hát figyelj ide, – szólt Lóci, azzal nekikezdett s két sorban elmondta a verset: "Az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja. " Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól a versed? Ennyi az egész? – Hát az istenről, az a címe! – magyarázta a gyerek; és: – Nem kéne még valami hozzá? kérdeztem én kiváncsian. – Nem hát, – felelt ő, – ez az élet, ebben már minden benne van. – Benne van, jól van, igazad van, szép a vers, menj és játssz tovább! – Szinte ijedten csókoltam meg Lóci hatéves homlokát… Ő elrohant… Kint ragyogott a tavasz, a bárány bégetett s én eltünődve ezt a verset írtam a magamé helyett. Májusi éjszaka Szabó Lőrinc verse Késő volt, mentem haza, lelkem az elmult nappal küszködött, mentem, mogorván, kimerülve, a kertek és villák között, nem is én mentem, csak a lábam vitt a fekete fák alatt, két lábam, két hű állatom, mely magától tudja az utat.
Vers Szabó Lőrinc Tavasz "Mi az? "-kérdezte Vén Rigó. "Tavasz! "-felelt a Nap. "Megjött? "-kérdezte Vén Rigó. "Meg ám! "- felelt a Nap. "Szeretsz? "-kérdezte Vén Rigó? "Szeretlek! "-szólt a Nap. "Akkor hát szép lesz a világ? " "Még szebb és boldogabb! "
2012. február 19., vasárnap Szabó Lőrinc: Tavasz elé Szabó Lőrinc: Tavasz elé Dárdáit már rázza valahol a nap. Hallod az arany fanfárokat? Itt az ünnepe a ragyogásnak, a fényben szinte kigyulnak a házak:... A teljes vers olvasásához kattintson a fenti linkre. Bejegyezte: Unknown dátum: 2:55 Címkék: adventi koszorú szeretet, arany, dárda, hóvirág, krókuszok, madárdal, rügyek, tavaszi vers, tavaszi zsongás Nincsenek megjegyzések: Megjegyzés küldése
"Mi az? " - kérdezte Vén Rigó. "Tavasz" - felelt a Nap. "Megjött? " - kérdezte Vén Rigó. "Meg ám! " - felelt a Nap. "Szeretsz? " - kérdezte Vén Rigó. "Szeretlek! " - szólt a Nap. "Akkor hát szép lesz a világ? " "Még szebb és boldogabb! "