Kányádi Sándor - Hallgat az erdő Hallgat az erdő, csöndje hatalmas; mohát kapargat benne a szarvas. Mohát kapargat, kérget reszelget. Szimatol, szaglász, cimpája reszket: ura a két fül minden kis nesznek. kujtorog benne, éhes a farkas. Éhes a farkas, éhében vesz meg. horpasza reszket: kajtat a farkas; kérődzik csendben s fülel a szarvas. Hopp, most az ordas orrát lenyomja, s fölkapja menten: rálelt a nyomra! Szökken a farkas, megnyúlik teste, szökken, de éppen ez lett a veszte. Roppan a hó, s a száraz ág reccsen, ágyúlövésként hallszik a csendben. s már a szarvas sem kérődzik resten: ina, mint íjhúr feszül és pendül, teste megnyúlik: futásnak lendül. Kányádi Sándor Hallgat Az Erdő: Kányádi Sándor Hallgat Az Ergo Proxy. Nyelvét kiöltve lohol a farkas, messze előtte inal a szarvas. Zúzmara, porhó porzik a fákról, menti a szarvast csillogó fátyol. Horkan a farkas, nyüszít és prüszköl, nem lát a hulló, porzó ezüsttől. Nyomot vét. Kábán leül a hóba, kilóg a nyelve, lelóg az orra. üvölt a farkas. Kérődzik csendben s fülel a szarvas.
Radnóti Miklós Július Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkároznak meztélábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestü hőség ül a fényesarcu fák felett. Lackfi János Szösz-szonett Verskardigánom összement, Szöszök lepik a szövetet, Melyeket mostan összeszed E szösszenetnyi szószedet. Hisz a költészet köz-terep, Hol ki-ki köthet üzletet, Kilátást néz vagy őgyeleg, Csinálja, amit ő szeret. Ott fenn az égen szösz lebeg, A parkban őszi díszletek, Én egy padon szöszölgetek, S megszületik e szösz-lelet, Mit most tovább pöckölhetek. Múlandóság, legyőztelek! Márai Sándor: Nosztalgia Ülök a padon, nézem az eget. A Central-park nem a Margitsziget. Itt minden szép, kapok amit kérek, Milyen furcsa íze van a kenyérnek. Micsoda házak, és milyen utak! Hogy hívják otthon a Károly-körutat? Micsoda nép, az iramot bírják – Ki ápolja most szegény Emma sírját? Kányádi Sándor: Hallgat az erdő ⋆ Óperencia. A levegő izzik, a nap ragyog – Szent Isten, hol vagyok? Petőfi: Az apostol "A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
Erdő, erdő, kerek erdő, nem mozdul róla felhő, a napot is ritkán látja, mégis zöldell minden fája. Ha az erdő futni tudna, vihar jöttén tovafutna, de nem futhat, mert a fészkek futtában mind leesnének. Madarait némaságra, kárhoztatná bujdosásra. Milyen erdő az olyan, hol még egy árva madár sem szól. Kanyadi sándor hallgat az erdő . Ha gyérítik, morajozva fölzúg, mintha tenger volna. ősszel búsul, télen hallgat, kikeletkor újrasarjad.
Hallgat az erdő, csöndje hatalmas; mohát kapargat benne a szarvas. Mohát kapargat, kérget reszelget. Szimatol, szaglász, cimpája reszket: ura a két fül minden kis nesznek. Hallgat az erdő, csöndje hatalmas; kujtorog benne, éhes a farkas. Éhes a farkas, éhében vesz meg. Szimatol, szaglász, horpasza reszket: ura a két fül minden kis nesznek. Hallgat az erdő, kajtat a farkas; kérődzik csendben s fülel a szarvas. Hopp, most az ordas orrát lenyomja, s fölkapja menten: rálelt a nyomra! Szökken a farkas, megnyúlik teste, szökken, de éppen ez lett a veszte. Roppan a hó, s a száraz ág reccsen, ágyúlövésként hallszik a csendben. Roppan a hó, s a száraz ág reccsen, s már a szarvas sem kérődzik resten: ina, mint íjhúr feszül és pendül, teste megnyúlik: futásnak lendül. Nyelvét kiöltve lohol a farkas, messze előtte inal a szarvas. Kányádi sándor hallgat az ergo sum. Zúzmara, porhó porzik a fákról, menti a szarvast csillogó fátyol. Horkan a farkas, nyüszít és prüszköl, nem lát a hulló, porzó ezüsttől. Nyomot vét. Kábán leül a hóba, kilóg a nyelve, lelóg az orra.
Hallgat az erdő, üvölt a farkas. Kérődzik csendben s fülel a szarvas.