Mindazonáltal szerencsésebb Petőfi "népdalait" inkább népies műdaloknak nevezni, hogy ilyen módon egyértelműen elválasszuk őket a valódi folklóralkotásoktól. A tétel összegző leírása Petőfi Sándor tehát nem találta fel újra a népdalt, hanem egy jellegzetes romantikus gesztussal a népdalok motívumait, szerkezetét és ritmusvilágát felhasználva alkotott verseket, amelyek aztán nagy népszerűségre tettek szert; legelőször a művelt polgárság körében. Népies műdalainak képszerkezete összetettebb a népdalokénál, noha nyelvezete inkább egyszerűséget sugall, jóllehet ez az egyszerűség önmaga formai bravúr. További érdekes oldalak: Több cikkbeli gondolat forrása Arató László és Pála Károly Bejáratok című tankönyve Kerek Roland cikke Letöltés További kidolgozott tételeket találsz itt
Életútja Származása Kiskőrös, Hrúz Mária + Petrovics István Kiskunfélegyháza – "2. szülőhely", anyagi jólét 1838 Aszód első fennmaradt verse – tanévzáró beszéd 1838 apja tönkremegy? nyomor, szenvedés színésznek majd katonának… A reformkor: A reformkor 1823-1848-ig tartott, tehát a szabadságharccal szakadt vége. Azért hívjuk reformkornak, mert reformtörekvések jellemzik, melyek az 1848-as szabadságharcot készítik elő. A feudalizmus válságának korszakában kialakul a kapitalista átalakulás… Petőfi egyik nagy ihletforrása a szerelem, igazi mély szenvedély. 1846 szeptember 8-án ismerte meg Szendrey Júliát, aki iránt szenvedélyes szerelemre lobbant. A Júlia-versek nem egységes költemények, több népdal is helyzetdal is… Petőfi Sándor új tájeszményt teremt. A megszokott vadregényes hegyvidék helyett az Alföld tengersík vidékére kalauzolja az olvasót. Az Alföld Tájköltészetének első remeke Az Alföld (1844). Ez az alkotás szenvedélyes vallomás a… Petőfi az új politikai tájékozódásáról is hírt ad.
Miben rejlett ezeknek a verseknek a sikere? Nézzünk meg példaként egy ismert Petőfi-dalt: Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, (Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert …, 1846 – részlet) Ilyen egy igazi népdal: kristálytiszta magyaros (ütemhangsúlyos) verselésű sorokból áll, a legegyszerűbb tiszta rímek csendülnek össze a sorok végén. A rímképlet is egyszerű: abab… Eddig még akár valódi népdal is lehetne; sőt gyanús az is, hogy természeti képpel indul (a reszkető bokor képével). A népdalok egy része szintén természeti képpel indul, azonban a kép nem válik szerves részévé a vers általános képiségének. Figyeljünk meg két példát a népdalok köréből: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom. Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom? Te engemet s én tégedet, virágom, virágom. (magyar népdal – részlet) Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele, két szegény legény szántani menne, de nincsen kenyere.
(magyar népdal – részlet) A Petőfi-vers első sora rögtön kapcsolatba kerül a vers további képeivel: a bokor reszketése a lírai én szívének reszketéséhez hasonlít, míg az idézett népdalokban a természeti kép inkább csak hangulati bevezetőként szolgál, nincsen szerkezeti funkciója a versben. Vagyis a Petőfi-népdal különlegessége részben abban rejlik, hogy az egyszerű felszín alatt művészi szerkezet lapul. Az alábbi versrészletben egy metaforalépcsőt indít el a természeti kép: Fa leszek, ha fának vagy virága. Ha harmat vagy: én virág leszek. Harmat leszek, ha te napsugár vagy... Csak hogy lényink egyesüljenek. (Petőfi Sándor: Fa leszek, ha …, 1845 – részlet) A metaforák fogalmi oldalán a lírai én és a megszólított ( te) állnak, a képi oldalon pedig a lírai én képének alakulása a megszólított képétől függ: én = fa, ha te = virág; én = virág, ha te = harmat; én = harmat, ha te = napsugár. Miközben pedig újra és újra végbemegy a természeti metamorfózis, mind a lírai én, mind a megszólított egyre légiesebbé, megfoghatatlanabbá válnak.
E témakör első remeke Az alföld (1844). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt. 1848 januárjában írta A puszta télen című leíró költeményét. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik "a rossz gazda" fecsérlő könnyelműségénél. A második strófában a már alkotásokból ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé tette a nyári alföldet: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a madarak trillája, a haris harsogása, a prücsök hegedűje. A negatívumokra épülő kép nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár értékeit, s ezzel szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következő egységben (4-6) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák, a csárdák is hallgatnak.