Szapolyai János – korabeli ábrázolás Hogy miért bizonyult Szapolyai alkalmasnak erre a szerepre? Akik ott voltak a mohácsi ütközetben, azok is kerülhettek volna korábbi politikai tevékenységük okán az utókor pellengérére, de haláluk legitimálta őket. Szapolyai azonban túlélte Mohácsot. Igyekezett odaérni a csatába, feltehetően az oszmánok elől hátráló királyi sereggel Mohácstól jóval északabbra, talán Buda közelében akart egyesülni. Amikorra tisztázódott a hadi helyzet, Szapolyai serege még Szegednél állt. A vajda számára nyilvánvalóvá vált, katonáival már nem tud a csata előtt megjelenni a király táborában. Ezért gyorskocsira ülve személyesen próbált eljutni az uralkodóhoz, ám még így is elkésett. Az erdélyi szászok és a magyar vármegyék erejével együtt is mindössze 10-15 ezer embert vihetett volna magával Mohácshoz. Ez pedig nem osztott és nem szorzott volna az elsöprő oszmán túlerővel szemben. Volt-e egyáltalán felelőssége Szapolyainak abban, hogy a mohácsi csata tragédiába fordult?
Csak erős nemzeti identitással lehet megmaradni a birodalmak szorításában - hangsúlyozta az Országgyűlés alelnöke a mohácsi csata évfordulóján, vasárnap a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen. Latorcai János (KDNP) az ütközet 495. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen azt mondta: a mohácsi vész talán legfontosabb tanulsága az, hogy "ha mi magyarok nem vagyunk képesek összefogni, ha nem látjuk a veszélyt, ha a megosztottság vesz erőt rajtunk, és ha hagyjuk, hogy idegen érdekeket szolgáló külhonból rángatott tehetségtelen bábkirályok vezessék országunkat, akkor elveszünk". A kormánypárti politikus a hősi halottak tömegsírjánál rendezett, koszorúzással egybekötött rendezvényen felhívta a figyelmet arra, hogy a mohácsi történések azt is megmutatták hiába szakadt előbb két, majd három részre Magyarország és hiába okozott óriási pusztítást a hódoltság bő másfél évszázada, a magyarság képes volt keresztény hitét - ezáltal identitását - megőrizni
Személy szerint vajmi kevés köze volt a mohácsi vészhez, nem tekinthető a vereség okozójának, illetve felelősének. Olyan logisztikai szempontok érvényesültek a korabeli Magyarországon, hogy csak akkor tudott volna felvonulni seregével, ha legalább két héttel később vívják meg a csatát. És ezen mit sem változtatott személyes szándéka. Más kérdés, hogy mint az ország leggazdagabb főura, akinek a legnagyobb birtokállománya volt, teljes joggal aspirálhatott a trónra a Mohács után kialakult válságos helyzetben. Ennek aztán messzemenő következményei lettek, de önmagában ez nem kapcsolható össze a csatával. Így vagy úgy, mégis a királyságig vitte. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én királlyá választotta, rá egy napra I. János néven meg is koronázták. Abból, hogy Szapolyai nem ment el a csatába, helyesebben lemaradt róla, nem következet egyenes ágon a királyi karrier, ez ugyanis összeesküvés-elméletes gondolkodásmód. Ad abszurdum, ha katonáival ott van, akkor sem biztos, hogy megnyerik a csatát, legfeljebb embereivel együtt a vérfürdő része lesz, s több áldozatot kell elföldelni napok elmúltával.
Pontosan 484 éve, 1526. augusztus 29-én fordulóponthoz érkezett Magyarország története: ezen a napon Mohácsnál megsemmisült a középkori magyar királyság. Úgy tudtuk, Szapolyai János erdélyi vajda a korona megszerzésének reményében szövögette terveit, húzta az időt, szántszándékkal cserbenhagyta a 20 esztendős II. Lajost és a 25 ezres magyar sereget a válságos órákban. Ha beavatkozik, elkerülhető lett volna a veresség. B. Szabó János történész szerint mindezt el kell felejteni: Szapolyai nem volt áruló. Miért okolják Szapolyait a mohácsi csata elvesztésével? B. Szabó János: Amiért a hagyományos magyar történelemszemléletben még mindig gondok vannak a valóság észlelésével. Görgeyből áruló lett, mert nem tudtuk megemészteni, hogy a sokszoros túlerő leverte a szabadságharcot. A Rákóczi-szabadságharcot is kuruc romantikává hamisították, és eltüntették a katonai balsikereik hosszú sorát, amelyek a bukáshoz vezettek. Károlyi Sándor báróból, a szatmári főispánból is árulót kellett faragni, aki az utolsó utáni pillanatban kiegyezett a bécsi udvarral.
Jancsó Miklós "újhullámos" filmjeivel szórakoztat és közben ő maga is nagyon jól mulat, sőt gyakran ez utóbbi funkció kapott hangsúlyosabb szerepet. A Mohácsi vész azonban elődeinél közérthetőbb, a történet összeszedettebb, sőt a stáb ezúttal forgatókönyv alapján dolgozott, az improvizációra csak a jól kitalált jelenetekben adódott lehetősége Jancsó sztárpárosának. Mucsi Zoltán és Scherer Péter jó néhány Jancsó-filmes és színházi együttműködése során olyannyira tökélyre fejlesztette a gondolkodó - és épp ebből adódóan neurotikus - Kapa és a naiv Pepe egymást tökéletesen kiegészítő duóját, hogy puszta jelenlétükkel elvinnék a produkciót. Vállukra azonban ezúttal nem nehezedik ekkora teher, Miki Mester és társszerzője, Hernádi Gyula szórakoztató történettel álltak elő, talán utoljára, úgyhogy ne tessék kihagyni. magazin
Igazi népszerűségét erotikus írásainak köszönhette, írói álnévként a Charlotte Arand és a Zoe von Rodenbach neveket is használta. E regényeiben különös előszeretettel szerepeltet szexuális indíttatású kegyetlenkedésekre hajlamos nőalakokat. Talán legismertebb könyve a Bundás Vénusz (1870), amelyben igen érzékletesen ábrázolta a kiszolgáltatottság, a szenvedés perverz élvezetét. Ezért nevezte el Richard von Krafft-Ebing bécsi elmegyógyász 1886-ban megjelent, Psychopathia Sexualis című művében mazochizmusnak a szexuálpatológia egyes jelenségeit, a megaláztatáshoz, a kegyetlenkedés elviseléséhez kapcsolódó kielégülést. Tegyük hozzá: az író nem volt elragadtatva ettől a "megtiszteltetéstől". Érdekesség, hogy Krafft-Ebingnek köszönhetjük a szadizmus kifejezést is, amelyet ugyanebben a művében használt először. Sacher-Masoch munkásságát Victor Hugo, Émile Zola és Ibsen, továbbá a hivatalosan őrültnek nyilvánított II. Lajos bajor király is értékelte. Sacher-Masoch - a róla olvasható híresztelésekkel ellentétben - nem volt gróf, csak lovag (Ritter), nem voltak erőszakos, hatalmaskodó feleségei, és ő maga nem imádta, ha korbácsolták.
2016. január 27. 11:05 MTI A száznyolcvan éve, 1836. január 27-én született Leopold von Sacher-Masoch osztrák író neve pusztán a művei révén valószínűleg nem maradt volna fenn, az utókor azért emlegeti, mert ő lett a szexuális perverzió egyik típusa, szélesebb értelemben egy pszichés betegség névadója. Tipikus közép-európai jelenség volt: az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó galíciai Lembergben (ma Lviv, Ukrajna) látta meg a napvilágot. Apja spanyol, anyja ukrán eredetű volt, ő maga anyanyelvként a lengyelt és a rutént használta. Érzelmi világa mindig a szlávokhoz kötötte, de ezt azonban össze tudta egyeztetni a Habsburgok iránti hűséggel. Németül csak tizenkét éves korában tanult meg, amikor udvari tanácsos apját 1848-ban Prága rendőrkapitányának nevezték ki. Sacher-Masoch Grazban jogot és történelmet tanult, rövid ideig történészként az V. Károly császár elleni, 16. századi németalföldi lázadásokat kutatta. 1870-től szabadfoglalkozású íróként Grazban, Salzburgban, Prágában, Párizsban és Bécsben élt, 1873-ban megnősült.