A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel. Corey Taylor a Slipknot énekese beszélt a mondannyiunk által jól ismert maszkjáról. Elmondta, hogy szerinte a maszk testesíti meg azt a belső személyt, akinek nincs arca és hangja. Így a maszk lett az arc, a zene pedig a hang. Mélyen mind mások vagyunk, ez pedig az az én, amit néha szabadjára kell engedni, hagyni hogy megőrüljön, hisz ettől érezheted újra embernek magad. Hozzátette, hogy a maszk engedi, hogy csináld a dolgod. Nem azért, mert elbújsz az álarc mögé, épp ellenkezőleg, kiengeded a szellemet a palackból.
Abban viszont nehezen tudtam énekelni, mivel nem volt szimmetrikus, így nem igazán bírtam a számhoz tartani a mikrofont, ezért egészen máshogy szólt a hangom. Azóta nagyon figyelek rá, hogy minden maszkom szimmetrikus legyen. "
Az énekes azóta szerencsére felépült, majd később a Teamrock nevezetű lapnak őszintén mesélt arról, miszerint alkohol nélkül sajnos nem képes élni. hirdetés Most, ismételten sor került egy hasonló kimenetelű interjúra – ezúttal a The Therapist nevezetű műsorban kapták mikrofonvégre a zenészt –, a beszélgetés során pedig ismét szóbakerültek egykori ballépései, továbbá elárulta azt is, hogy hogyan próbálta feldolgozni Paul Gray halálát, és hogy milyen jelentősségel is bír számára a maszk viselése. A Slipknotban a legtöbbünk számára a maszk a művészet szerves részét képezi - nem csak vizuális- és sokk céljából. Ez afféle ábrázolása annak, hogy ki vagyok az albumon, tehát számomra a maszk viselése olyan természetes, mintha egy másik frizurát választanék egy albumért. Néha szükség van arra, hogy hozzáférjen ehhez a "fogolyhoz", különben egy nap felkel egy lázadást, és lenyeli a fejét! Corey Todd Taylor nemcsak a jól ismert csapat frontembere, hanem a Stone Sour alapító atyja, a Facecage vezetője és a Great Big Mouth Records címke tulajdonosa.
rocketdog 2021. november 25., 02:47 Szeretem a szatírát és az intelligens viccelődést, de ez inkább volt fárasztó poénok végeérhetetlen sora. A szavazós jelenetnél már a fejemet fogtam, ugyanezt a poént sütötték el – ha jól rémlik – a Magyar vándorban is. Természetesen a Sztálin halála nyilván jobb film, de a humort tekintve sajnos túl sokban hasonlítanak. A másik hiányossága a tartalom, szerintem az utalások lehettek volna sokszínűbbek, mert az önismétlése igencsak szembetűnő. Morcant 2018. április 4., 09:36 Nem volt rossz, de vicces sem volt. Nem tudom mi van a vígjátékokkal manapság, de egyik sem az a "hasadat fogod a nevetéstől" kategória. Sztálin halála (film) - ekultura.hu. Mondjuk ez legalább intelligens film volt, nem úgy, mint jó pár bugyuta amerikai vígjáték. Kicsit túl hosszúra sikeredett, a végén már nagyon untam. Szencsike 2018. augusztus 19., 10:01 Megértem, hogy Putyin nem akarta megmutatni a népnek, nagyon keményen odamondogat a rendszernek. Egyszerre volt vicces és elborzasztó. Vicces, mert amit ki akart parodizálni azt maximálisan megtette és ha a poénok néha túl erősre sikeredtek, de jókat lehet nevetgélni.
A grúz származású, kegyetlen, egyeduralomra törő szovjet diktátor rémuralma hamar kezdetét vette. A Sztálin halála című film azokat, az egyesek számára felkavaró, mások számára örömittas érzések kettősségét mutatja be, melyeket az emberek akkoriban átéltek. 1953 márciusában ért életének végéhez a diktátor, és mindenki másként érzett ezután. A feszültség az utcákat bejárta, hisz egy olyan ember távozott, aki rengeteg ember halálért volt felelős, de mint tudjuk senki nem nyer örök életet, így bármennyire is kiépítette egyeduralmát, ez még neki sem sikerülhetett. Milliók gyászolták az utcán a vezért, hiszen ez egyben egy korszak végét is jelentette. Azonban néhány embernek, ehelyett egy teljesen más dolog jutott, gondolván itt a vezetőség többi tagjára. Hruscsovnak és a gárda többi tagjának ki kellett találnia, hogyan tovább, ezzel pedig egyfajta őrült harc vette kezdetét az utódlásért. Sztálin halála | Filmek | Uránia Nemzeti Filmszínház. A filmet a zseniális Armando Iannucci rendezte, aki névjegyét az "Egy kis gubanc" című filmmel tette le a mozirajongók előtt, ám az igazi ismertséget az Alelnök című tévésorozat hozta meg számára, amely számos Golden-Globe jelölést, valamint Emmy-díjat tudhat magáénak.
Utána viszont Hruscsov és Berija csatája eléggé ad hoc jellegű volt, és azt már csak az idegesítő hadarások, erőszakoskodások, illetve az első felében már untig megismert döntés- és cselekvésképtelenségi mechanizmusok uralták. Pszichologizálhatok, hogy éppen az ilyesmi elől vagyok menekülőben. Minél autoriterebb egy rendszer (mindegy, hogy állam, cég vagy család), a besorolt tagok annál kevésbé jogosultak önálló cselekvésekre, és annál inkább a csúcsember gondolatait kell visszhangozniuk, vagy legjobb esetben a céljaikhoz hajlítaniuk. Hogy ez így megy, a bőrén érezheti minden jó magyar, ha a kedve engedi. Csak ugye a jó szovjet időkben a bünti a golyó volt, esetleg a Gulag. Most nyilván finomabbak és komplexebbek az eszközök. Talán a tapasztalatlanabbaknak ez érzékenyítésként működik, de én megszenvedtem a nézést. Egy diktátor halála - Sztálin - Filmkritika | MoziverZOOM. Eredetileg csak annyit terveztem írni: kínos. Kínlódtam a megjelenítéstől és a tartalomtól is. A készítők az előbbiről tehetnek, és éppen ezért szentül meg vagyok győződve, hogy csak egy posztszovjet érintettségű stáb lehetett volna képes az igazán jó megformálásra.
Elborzasztó, mert ez egy valós sztori, valódi embereket mutat be, valódi sorsokkal, valódi eseményekkel és borzasztó belegondolni, hogy mindez megtörtént. Nem feltétlenül úgy, ahogy ez a zseniális színészcsapat eljátszotta, de valahogy mégis megtörtént, és emberek milliói szenvedtek Sztálin elvtárs és a többiek elnyomása alatt. A színészek, hát igen, mindegyik kiválóan játszotta a maga karakterét. Volt egy kisebb mélypont a filmben, amikor elkapott a "nem történik semmi" hangulat, de egy igazán élvezhető film volt. Csak a törire ne gondoljunk. Senki olyannak nem ajánlott, aki csak a politizálni tud, senki olyannak nem ajánlott, akinek nincsen humorérzéke, és senkinek sem ajánlott, aki a két kategória metszetét alkotja. balagesh 2022. január 22., 19:58 A többi értékelést elnézve egyértelmű, hogy a készülékemben hiba van. De legalább engem érdekelnek a saját hibáim, úgyhogy leírom, mit (nem) vett a készülékem. A helyzetkomikum kiaknázása az első felében okés volt. Bár a rádiós fickó is már idegesítő volt (de itt mintha ez lett volna az általános rendezői instrukció), a koncert megismétlése, Sztálinnak az ehhez szorosan kapcsolódó elhunyta, illetve az orvosokkal való tökölődés egységes, átgondolt struktúrát alkotott.
Nyilvánvalóan túloz, felnagyít bizonyos apróságokat, itt-ott elferdíti a történelmet a hatás kedvéért, de ettől függetlenül minden néző beleérezheti magát a helyzetbe. Sztálin hiába halt meg, még mindig félnek tőle. Érdemes átgondolni, hogy a filmben kik a "jó fiúk", kikkel kezd el szimpatizálni a néző. Mert itt végül is csupa gyilkos áll szemben egymással, csupa olyan ember, akik közreműködtek a terrorban, sőt, maguk is éltek ezzel az eszközzel. De mégis: van remény arra, hogy valamivel jobb lesz Sztálin után? Van remény, hogy még ha szörnyetegek is követik a legnagyobb szörnyeteget, azzal, ha kinevetjük őket, szabaddá válunk? Az ilyen komédiáknak szerintem pont ez a lényegük: kinevetni a hatalmasat, a rettenetest, ezzel mutatva meg, hogy igazából nem végtelen a hatalma. Legyőzhető. Mert minden diktátor, minden gonosztevő végső soron csak ember, mint mi mindannyian. És ha ez így van, akkor sokkal jobban elhihetjük, hogy képesek vagyunk szembeszállni velük. Még akkor is, ha csupán a nevetés az egyetlen eszköz a kezünkben.