E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd a földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban… Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem! Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja Ki minden kéjt szivébe temetett: Most itt ülünk siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan… Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, Az el nem nyert éden fájdalma van. Vajda János: Harminc év után (elemzés) – Jegyzetek. Igy űl a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak… A Harminc év után műfaja elégia, hangulata emelkedett, méltóságteljes. Típusa szerint emlékvers, búcsúvers vagy összegző vers, amelyben megtalálhatók a gondolati líra elemei is. Témája az egykori beteljesületlen szerelem okozta fájdalom. Illetve a vershelyzet igen sajátos, mivel a lírai én számára valójában nem is annyira a beteljesületlen régi szerelem okoz fájdalmat, hanem inkább a lehetőség elvesztése (hiszen ez a kapcsolat létre sem jött): " Tekintetünkben hajh!
A Harminc év után 1892-ből való idő-és értékszembesítő költemény, amelyet a Gina-versek közé sorolunk. Nem valószínű, hogy van életrajzi háttere (azaz nem bizonyítható, hogy a verset egy valódi találkozás ihlette Ginával). Inkább fiktív találkozásról van szó: a költő képzeletben újra találkozik régi szerelmével harminc év után. A vers rávilágít arra, hogy az immár öregúr Vajda János számára annyi év után sem halványodott el Gina emléke. Beteljesületlen szerelem vers 10. Gina többet jelentett számára egy szerelemnél: a múzsája volt, aki végzetszerűen végigkísérte az egész életét. Ez az oka, hogy hosszú évek után is kínozza még ez a boldogtalan, beteljesületlen szerelem, és hogy Gina emléke nem tud elenyészni. Legendák sora született a költő és múzsája utolsó találkozásáról: állítólag Vajda volt felesége, Bartos Rozália (akitől a költő elvált) fáradozott azon, hogy újra lássák egymást. Vajda pedig megkérte egy barátját, hogy nyomozza ki, hol van Gina. Mégsem valószínű, hogy a találkozás valóban megtörtént. De nem is lényeges a vers szempontjából, hogy tényleg találkoztak-e, mivel a műben teljesen háttérbe szorul mindaz, amit a közvetlen tapasztalat, a valós élmény nyújthatott, ha valóban volt egy utolsó találkozás. "
nem az elvesztett, / Az el nem nyert éden fájdalma van. " Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz! Oldalak: 1 2 3 4
Ami máskor komoly lenne, itt azonban csupa játék. Drága kincsem, galambocskám, Csikóbőrös kulacsocskám! Érted halok, érted élek, Száz leányért nem cseréllek. Figyeljük meg a versindítás t: "Drága kincsem, galambocskám". Bármelyik szerelmi tárgyú népdal is kezdődhetne így. A költő meghitten, kedveskedve, népiesen, játékosan, nagy közvetlenséggel szólítja meg kedvesét – annál pikánsabb lesz, mikor a második sorban kiderül, hogy kedvese nem más, mint egy csikóbőrös kulacs. Halmozza a kicsinyítőképzős alakok at (galambocskám, kulacsocskám), ami egyszerre népköltészeti és rokokós jellegzetesség is. Beteljesületlen szerelem vers online. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Ezzel együtt azonban testünk fontos ásványi anyagokat is veszíthet, amelyek egyebek mellett biztosítják szívünk megfelelő működését. A folyadék a vérerekben és a nyirokcsatornákban… Tth Klmn Nem is lenne... Nem is lenne azutn sz Galamb bgsrl, Rzsa nyilasrl: Ha egyms lennnk mi... Tovbb... Boldog szerelem Vgyakozs 1 0 Kádár Gergely Van pénzem, van házam, Mindenem van, csak egy valami hiányzik az életemből Az a valami te vagy. Beteljesületlen szerelem vers ardeur casino uk. Gyönyörű piros ajkaddal Megigéző mosolyoddal Elcsavartad a fejem! Sajnos te viszont másé vagy Így nem lehetünk együtt Soha. Szerelmem így örökké magamnak marad. Egy nap remélem rájössz, Hogy szerettelek, idejössz hozzám Megcsókolsz, megölelsz és végül Kéz a kézben sétálunk el együtt Akkor végre együtt lehetünk... Félek, hogy ez a nap soha nem jön el Félek, hogy egyszer kihűlnek az érzéseim Irántad és akkor Félek, hogy én akkor eltűnök. De addig is várom ezt a napot! Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be! Nagyon szép vágyakozó emlékverset hoztál!
Volt a magyar folklórban egy tréfás rigmus, ami talán szintén ihletet adott Csokonainak: "Kívül szőrös, belül nedves, a legénynek igen kedves. Mi az? " A megoldás: csikóbőrös kulacs! 🙂 Persze, bizonyíték nincs rá, hogy a költő ismerte, vagy ebből merített, de teljesen nyilvánvaló, hogy ugyanez a párhuzam vonul végig a versen is. Francesco Petrarca: Ti szerencsés füvek (elemzés) – Jegyzetek. Talán nem véletlen, hogy Csokonai életében ez volt a legnépszerűbb verse: a kéziratos énekeskönyveknek az egyik legkedveltebb darabja. Maga a költő ódának nevezte a csikóbőrös kulacshoz írott versét – elképzelhető-e, hogy magasztosnak találta ezt a témát? Merthogy a már említett Kleist a maga művét fennkölt stílusban írta meg, Csokonai ezt a verset azonban vulgárisan (már maga a csikóbőrös kulacs is népiesebb a borosflaskánál, vagyis palacknál). A versben sok minden együtt van: kis rokokó képekből épül fel a lírai én epekedése kedvese, a csikóbőrös kulacs iránt, akit élete párjának nevez; a klasszicista esztétika törvénye is érvényesül, hiszen az indító ötletet, költői szerepét következetesen végigviszi; mindez összefonódik a népiességgel, a zsánerképek humorával.
Én látok itt olyant, mit senki más; / Csodákat mível emlékezetem " – mondja megrendülten a költő. A szerelem és az emlékezet varázslata egy pillanatra ismét annak a fiatal lánynak az arcát festi Vajda János elé, akinek "még másért nem dobbant szíve". Az igézet persze hamar elmúlik, és utána a kegyetlen valóság, az elrontott élet döbbenete kap hangot a versben, amelynek érzelmi alaphangját a költő csalódása és fájdalma adja meg. Harminc év után Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt. A nagy költő a beteljesületlen szerelemről ír jó verset – kultúra.hu. Találkozunk – irgalmas végezet! – Utolszor, egyszer még, a – sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon. Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat mível emlékezetem. A multból fölmerül egy pillanat, Mint oceánból elsülyedt sziget; És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szived. És e varázslat rád is visszahat.
Nagyon önző óriás volt! A gyerekek, szegények, most sehol sem tudtak játszani. Megpróbáltak az úton játszani, de az út nagyon poros volt, tele kemény kövekkel, ezért nem kedvelték. Az iskola után a magas fal körül kószáltak és a bent lévő gyönyörű kertről beszélgettek. - Milyen boldogok is voltunk ott! - mondogatták egymásnak. Azután eljött a Tavasz és szerte a vidéken virágoztak a fák s kis madarak énekeltek. Csak az Önző Óriás kertjében volt még mindig tél. A madarak nem daloltak benne, mivel nem voltak ott a gyerekek és a fák elfelejtettek virágozni. Egyszer egy csodaszép virág dugta ki fejét a fűből, de amikor meglátta a táblát, annyira sajnálni kezdte a gyerekeket, hogy azon nyomban visszaereszkedett a földbe és álomba merült. Csak a Hó és a Fagy voltak elégedettek. - A Tavasz elfelejtette ezt a kertet - kiáltották, - így hát egész évben a miénk a kert! A Hó nagy fehér kabátjával betakarta a füvet és a Fagy ezüstre festette a fákat. Azután elhívták az Északi Szelet. Bundákba bugyoláltan érkezett és egész nap zúgott a kerten át és lefújta a kéményeket a ház tetejéről.
A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben és lefújta a kémények tetejét. – Pompás egy zug ez – mondta -, hívjuk meg vendégül a jégesőt is. Így aztán eljött a jégeső is. Minden álló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehelete akár a jég. – Nem értem, miért késik olyan sokáig a tavasz – mondta az önző óriás, amint az ablakban ült és kitekintett a hideg, fehér kertre -, remélem, majd csak megváltozik az idő. De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt. – Túlságosan önző – mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.
És mikor az emberek déltájban a piacra mentek, azt vették észre, hogy az Óriás egy csodaszép kertben játszik a gyerekekkel, a legszebb kertben, amit csak életükben láttak. Egész nap játszottak és este odamentek elköszönni az Óriáshoz. - De hol van a kis társatok? - kérdezte -. A fiú, akit feltettem a fára? - Az Óriás őt szerette legjobban, mert a kisfiú megcsókolta. - Nem tudjuk - válaszolták a gyerekek -, elment. - Mondjátok meg neki, hogy holnap jöjjön el - mondta az Óriás. De a gyerekek azt mondták, hogy nem tudják, hol lakik és azelőtt még sohasem látták. Az Óriás nagyon szomorú lett. Minden délután, iskola után a gyerekek az Óriással játszottak. De a kisfiú, akit az Óriás szeretett, nem jött el többé. Az Óriás az összes gyerekhez nagyon kedves volt, habár első kis barátja után vágyódott és gyakran beszélt is róla. - Mennyire szeretném látni! - szokta mondogatni. Évek teltek el és az Óriás nagyon öreg és gyenge lett. Már nem tudott a gyerekekkel játszani, így hát egy nagy karosszékben üldögélt és figyelte, ahogy a gyerekek játszanak és a kertjét csodálta.
A mű eredeti címe: The Selfish Giant Iskolából jövet minden délután bementek a gyerekek játszani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak, és volt a kertben tizenkét őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba – abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. – Milyen jó itt! – kiáltották egymásnak. Egy nap aztán hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a cornwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De hogy letelt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle se áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak. – Mit csináltok ti itt? – kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elszaladtak. – Az én kertem az én kertem – mondta az óriás –, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem meg, hogy kívülem bárki is játsszék benne.
- fenyegetőzött a botrányos életű zseni. A valószínűleg agyhártya-gyulladásban, 46 éves korában (1900. november 30-án) elhunyt írót, csekély számú barátja kíséretében, Párizs legnagyobb temetőjében, a Pére Lachaise-ban helyezték végső nyugalomra.