Aki még sosem tartott a kezében luxus selymekendőt, ezen általában meglepődik. - Rengetegen gyűjtik a Hermes kendőket. A Hermes kendő kollekciók rendkívül értékesek. Még a végrendeletben is külön tételként szokták feltüntetni. - A Hermes kendő árak 150 - 1100 EURO között vannak. Még egy sálgyűrű is 165 EURO! A használt Hermes kendők nem feltétlenül kerülnek kevesebbe, mint az újak. Sőt! Egy-egy vintage darab ára hihetetlenül magas. Apropó! Mint más luxus termék esetében, úgy a Hermes kendőknél is a "használt", vagy "second hand" helyett a "preloved" kifejezés használatos. Vásárlás: Hermes Sapka árak összehasonlítása, Hermes boltok. Mennyivel jobban hangzik! Valaki már szerette... - A Hermes kendők világhír felé vezető útját nagyban segítette, hogy stílus ikonok, hírességek rajongtak érte. Erzsébet királynő gyakran látható Hermes kendővel a fején. Egy 1950-ben kiadott bélyeg is Hermes kendős fotójával készült. Az Ascot derbyn minden nap másfajta kendőt köt a fejére, és ezt az újságok meg is írják. Én éppenséggel vadászom selyemkendős fotókra Erzsébet királynőről, már 623-at gyűjtöttem össze.
A Hermés nevű francia divatházat 1837-ben alapította Thierry Hermés. Kezdetben lovas kiegészítők, nyergek gyártásával foglalkoztak. A kiváló minőségű termékek hamar a leggazdagabb arisztokraták kedvence lett. Egyes mondák szerint, még az orosz cár is a vevőik közé tartozott. 1880-ban Charles-Émile Hermés, Thierry Hermés fia megvásárolta a Faubourg Saint-Honoré 24 alatti ingatlant. A céget oda költöztette, ahol a mai napig is tevékenykednek. Tevékenységüket az 1920-as években bőröndök, táskák, később pedig sálak, kiegészítők és illatszerek forgalmazásával bővítették. A Hermés a megalakulása óta hű maradt a humanista értékeihez. Az alkotás szabadsága, a gyönyörű anyagok felhasználása mind-mind hozzájárult, hogy a márka kiállta az idő próbáját, és kialakította a Hermés egyediségét. A családi kézben lévő vállalat a mai napig kitart amellett, hogy a termelés túlnyomó része Franciaországban történjen. Az illatszerek bemutatása 1951-ben kezdődött. Az első illat az Eau d' Hermés volt, mely az parfümtörténelem egyik legkedveltebb terméke, és a francia parfüméria egyik koronája lett.
(Fotó: A békés forradalom azonban már megállíthatatlan volt. November 4-én aztán az NDK történetének legnagyobb tüntetését tartották, több mint egymillió ember követelte a demokráciát és szabad választások kiírását Kelet-Berlinben. (Fotó: A tömeg egyre csak nőtt az utcákon Lipcsében és Drezdában, a párt vezetése pedig leváltotta Honeckert. Utódja, Egon Krenz vezetésével a Német Szocialista Egységpárt politikai bizottsága úgy döntött, hogy 10-én megnyitja a határokat, de a hírt végül már 9-én este bejelentették. (Fotó: A berliniek megrohamozták az átkelőket, másnap pedig puszta kézzel kezdték bontani a falat. (Fotó: Boston Globe / Europress / Getty) A hidegháború egyik leghírhedtebb szimbóluma hamarosan romhalmaz lett, aminek darabjait gyorsan elkezdték szétkapkodni a relikviagyűjtők. (Fotó: Patrick Piel / Europress / Getty)
Éles, évtizedek óta tartó vita van arról, hogy vajon mi tette lehetővé vagy mi gerjesztette a kelet-európai rendszerváltásokat. Egyesek Gorbacsov politikájában találják meg az okokat. Mások az amerikaiak mesterterveként, a fegyverkezési verseny felpörgetésének a következményeként írják le a történteket. Ezeknek a tényezőknek mind elvitathatatlan szerepe volt a történtekben, de az "istenadta népről", a tömegekről igaztalanul kevés szó esik. Pedig, amikor a "nagypolitika" bizonytalankodott, tétovázott, számtalanszor a szabadságra és szebb jövőre vágyó emberek lendítették tovább a történelem kerekét. Bár utólag mindent lehet holtbiztos előjelnek tekinteni, igazából nem várt fordulat volt a fal leomlása. Népfelkelés, forradalom. A ma joggal a német egység megteremtőjeként elkönyvelt Helmut Kohl kancellárnak eszébe nem jutott volna támogatni a spontán rendszerváltást, ahogyan az Egyesült Államok nagyon is figyelembe vette a szovjet érzékenységet a "németkérdésben". A berliniek viszont látva a fejleményeket, a Lengyelországban és Magyarországon felpörgő változásokat, már nem vártak többet arra, hogy majd "tárgyalásos úton" szabadulhassanak fel, és saját kezükbe vették sorsukat.
Pedig ekkor még a németek megosztottságának jelképe ugyanúgy ott tornyosult, mint az előző évtizedekben. A hír nyomán azonban hatalmas tömeg tódult az utcákra, s az NDK rendőrsége nem mert, de nem is akart közbelépni. A nagy nyomás hatására az első átkelőt 21 óra 20-kor nyitották meg a Bornholm utcánál. Az az eufória, ami a berlini fal leomlásakor jellemezte a németeket, talán sosem tér vissza. Az eltelt idő sokak számára megszépítette a múltat, a Walter Ulbricht, majd Erich Honecker fémjelezte korszakot. Korábbi felmérések szerint minden tizedik keletnémet megkérdezett véli úgy, hogy vissza kellene állítani a falat. A Lipcsei Piackutató Intézet 2010-ben közzétett felmérése szerint 25 százalék úgy foglalt állást: az új német tartományok nem fejlődtek kellőképpen, 16 százalék pedig azt közölte, életszínvonala rosszabb, mint amilyen az NDK-ban volt. 22 százalék semmi változást sem érez. Ma már sokan másként értékelik az akkori eseményeket. Egy azonban biztos. Mihail Gorbacsovnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a fal lebontása békés körülmények között ment végbe, s a többi szocialista országban sem véres forradalom révén bukott meg a fennálló rendszer.
1987-ben a Brandenburgi kapunál szólította fel Ronald Reagan amerikai elnök Mihail Gorbacsov szovjet vezetőt, hogy rombolja le a falat. A fal nyugati oldalán több világsztár, köztük David Bowie és Bruce Springsteen adott a keleti részen is hallható koncertet. A fal 1989. novemberi lerombolásáig mintegy ötezer embernek sikerült nyugatra menekülnie, s körülbelül ugyanennyit fogtak el. Azt nem tudni pontosan, hányan vesztették életüket menekülés közben: a potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 140 halálesetet tart nyilván (köztük van határőr és véletlen áldozat is), más intézetek ezt a számot jóval magasabbra, 200-nál többre teszik. Az első áldozat 1961. augusztus 22-én egy 59 éves nő volt, aki az épülő fal határán álló lakása erkélyéről akart a nyugat-berlini utcára átugrani, de a kidobott matracok helyett a betonra zuhant. Az utolsó, egy 33 éves férfi 1989. március 8-án saját maga készítette léggömbbel akart átjutni a fal fölött, de túl magasról ugrott ki, és halálra zúzta magát. Bár Erich Honecker, az NDK vezetője még 1989 januárjában is azt mondta, a fal még "száz évig állni fog", az építmény még az év végét sem élte meg.