A Két lépés távolság nem akart semmi rosszat, ahogy a főszereplői se. Mindig van bennem egy kis ellenérzés azokkal a filmekkel szemben, amik más emberek szenvedését giccsel tálalva próbálnak hatást elérni. Szerencsére a Két lépés távolság csak ritka esetekben jut el giccsig, mégse merném kijelenteni, hogy egy jó film, de hogy rossz azt se. A film két cisztás fibrózisban szenvedő fiatal szerelmének története, ez olyan vele született gyógyíthatatlan betegség, mely elsősorban a légzőszerveket támadja. Ahogy a filmben fogalmaznak, a saját testük termeli azt a váladékot, ami végül megfojtja őket. Az immunrendszerük legyengült és sokszor hónapokra kórházba kényszerülnek, így míg kortársaik buliznak, pasiznak, csajoznak, addig nekik marad az egész napos kezelés. A másik dolog a kórral kapcsolatban, ami a film konfliktusát szolgáltatja, hogy két "céefes" nem közelítheti meg egymást két méternél közelebb, így azokkal se alakíthatnak ki komoly kapcsolatot, akik a legjobban megértenék őket. Két lépés távolság kritika malik. Ők pedig csak élveznék az életet, de ezt elég nehéz úgy megtenni, hogy Damoklész kardja lebeg mindennap felettük.
Utólag belegondoltam a helyzetükbe, hogy persze, ugyan mi foglalkoztatna két, ennyire súlyosan beteg tinédzsert, érthető, hogy ennyit beszélnek róla. Viszont egyeseknek ez talán túl sok lehet, legyen szó a dialógusok kevésbé boldog érzelmi töltetéről, vagy szimplán csak a mennyiségükről szerte a film során. Félreértés ne essék, közel sem ilyen kaliberű dialógusokból áll a film, számtalan remek cselekménnyel töltötték meg a sztorit: Will szülinapja, Stella és Will első randija, a menekülés Barb nővér elől, az éjjeli séta odakint. Ráadásul a történet vége is abszolút betalál és garantált a papírzsepi fogyasztás. Egyszerre éreztem hollywoodinak és anti-hollywoodinak egyben, ami elsőre furcsán hangozhat, de ha megnézitek a filmet, érteni fogjátok az alapvetően pozitív hangvételű gondolatomat. KRITIKA: A számolás joga - Wide Screen. Az utóbbi évek során bepróbáltam néhány szerelmi drámát, és noha közel sem ez a fő zsánerem, de a Két lépés távolság egy óriási pozitív csalódás: remek filmélményként szolgált és ezúttal abszolút nem értek egyet a kritikusi összképpel.
Brutális. Karakterek A Két lépés távolság legnagyobb pozitívuma a fő karakterek közötti kifogástalan kémia. Haley Lu Richardson és Cole Sprouse telitalálatnak bizonyult, így igazából az ő játékuknak tudható be, hogy a film során elfeledtették velem a háttérben folyamatosan zakatoló kliséáradatot, illetve a helyenként túlzásba vitt nyáltenger hullámzását. Két lépés távolság kritika kamra. Haley Lu Richardson tökéletesen adja a vissza a különböző érzelmi állapotokat, bár meglátásom szerint nem feltétlenül hiteles az alakítása (ugyanis a cisztás fibrózissal élőknek sokkal nagyobb fájdalommal kell együtt élniük). De ettől függetlenül rettentően kifejező színészi alakítást pakolt le az asztalra, amihez Cole Sprouse is hozzáteszi a magáét: lazaságával egy-egy rövid pillanatra képes elfeledtetni a halálos betegséggel járó küzdelmet és szenvedést. Összegzés A Két lépés távolság úgy sikerült, ahogy a korábbi olyan filmek, amelyeket Hollywood eredeti ötlet hiányában kapott le a polcról: király lett, az emberek zabálni fogják, de minden egyes elemét (ha nem az egész filmet) elcsíptük már valahol.
2019. 05. 02. @ 00:00 - 2019. 07. @ 23:59 Stella Grant (Haley Lu Richardson) minden ízében 17 éves… Összenőtt a laptopjával, és imádja a legjobb barátait. De a legtöbb tinédzserrel szemben ideje java részét egy kórházban tölti, mivel cisztás fibrózisa van. Az élete csupa sablon, szabály és önkontroll. Ezt a fegyelmet kell próbára tennie, amikor megismerkedik egy lehetetlenül helyes betegtárssal, akit Will Newmannek hívnak. Két Lépés Távolság Kritika. (Cole Sprouse). A fiatalok közt azonnali flörtölés alakul ki, bár a szigorú előírások azt diktálják, hogy állandóan tartaniuk kell a biztonságos három lépés távolságot. Ahogy a kapcsolatuk egyre intenzívebbé válik, úgy nő a kísértés, hogy sutba dobják a szabályokat, és átadják magukat a vonzalomnak. A helyzetet tovább bonyolítja Will veszélyes lázadása a saját orvosi kezelése ellen. Stella fokozatosan arra ösztönzi Willt, hogy élvezze ki maximálisan az életét, de vajon meg tudja menteni azt, akit szeret, amikor tilos akár csak megérinteniük egymást?
Mindezt pedig gyakorlatilag egy jelenet kivételével végig a kórházi folyosók, szobák, várótermek vagy épp a tetőtér légkörében. Azért is jár a plusz pont, hogy a megannyi doktoros sorozat után a helyszín ezúttal nem a szokásos, steril módon került ábrázolásra. A CF-es betegek számára az ottani dolgozók igyekeztek otthonossá, családiassá tenni a környezetet, ami a film előnyére vált az alapvetően eléggé depresszív témájával a középpontban. Kezdeném azzal, ami tetszett: a film számomra a karakterek szempontjából kiválóan működött. A két főszereplő színész játéka viszi a hátán az egész filmet. Richardson egy rendkívül széles érzelmi skálán mozog ügyesen és hitelesen a film során, Sprouse-nak pedig jól megy ez a különc, magányos hős szerep - amit szerencsére ezúttal nem tolt túl sem ő, sem pedig az írók, á la Riverdale. Két lépés távolság - Wide Screen. Mind a ketten kölcsönösen hatnak egymásra és változnak a film végére, ez a karakterfejlődés pedig nem pontszerű, hanem szépen bontakozik ki a teljes játékidő alatt. Ahol nálam a legtöbb ilyen film elbukik, az a "szerelem első látásra" pillanat a történet legelején.