Cookie beállítások Weboldalunk az alapvető működéshez szükséges cookie-kat használ. Szélesebb körű funkcionalitáshoz marketing jellegű cookie-kat engedélyezhet, amivel elfogadja az Adatkezelési tájékoztató ban foglaltakat. Nem engedélyezem
A kézbesítés előtt sms üzenetben és telefonon értesítik. Fizethet készpénzzel vagy kártyával, amennyiben már kifizette a terméket utólag már nem kell fizetni. A csomagot ajánlott küldeményként a kiválasztott címen átveheti, amennyiben a kiszállítás időpontjában nem érhető el, a csomagot átveheti a legközelebbi postahivatalban. Értesítést a küldeményről levélszekrényében talál.
2018-11-26 A "Puccini Itáliája"-évadban a Magyar Állami Operaház nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy megszólaltassa a mester összes színpadi művét. A sort december 1-jén A Nyugat lánya bemutatója nyitja az Erkel Színházban, melyet az Európa-szerte foglalkoztatott orosz Vasily Barkhatov rendez. Giacomo Puccini talán legkülönlegesebb operája, az 1910-ben elkészült A Nyugat lánya a hat évvel korábban született Pillangókisasszony hoz hasonlóan ismét egzotikus tájra, ezúttal a Vadnyugatra kalauzolta hallgatóit. Vasily Barkhatov a mű univerzális témáira és a cselekmény tértől független konfliktusaira tekintettel a darabot földrajzilag közelebb eső térbe, Nyugat-Európába helyezte. Ez a nagysikerű orosz rendező első munkája Budapesten – újszerű megközelítésével a mai kor legaktuálisabb problémáira reflektál. A Zinovy Margolin díszlet- és Olga Shaishmelashvili jelmeztervező által megálmodott látványvilág egyszerre kívánja bemutatni az szereplők egyéniségét és a sorsközösség általi kiszolgáltatottságát, szürkeségét.
Ezt a hetvenes számot a Metben is csak az 1991-es felújításkor sikerült túllépni… De nemcsak az utolsó operaházi produkció, hanem a Puccini felügyelte 1912-es magyarországi bemutató ( Szamosi Elzá val és Környei Bélá val) is dicsőséges napja a hazai operajátszásnak – s a Budapesten mindig előzékenyen fogadott komponista a vendéglátó iránti gesztusként még azt sem felejti el leszögezni a sajtó hasábjain, hogy ez a siker mennyivel kedvesebb neki, mint a New York-i volt. Caruso – Ch'ella mi creda Hová tűnt ez a siker, miért enyészett el a lelkesedés? Elemzők nem győzik hangsúlyozni, hogy ezzel a partitúrával Puccini új utakra lépett: ami az egyszerű hallgató számára az áriák hiányában csapódik le, az tüzetesebb elemzés jóvoltából úgy is megfogalmazható, hogy ez a szerző első igazán szimfonikus szövésű operája – noha Puccini eddig is sokat bízott a zenekarra, itt abszolút főszerepet szán neki. Magam azonban úgy vélem, van a mellőzöttségnek másik oka is: mindeddig nem sikerült megtalálni A Nyugat lánya adekvát színpadi formáját.
S ráadásul mennyivel könnyebb kiosztani a Bohéméletet a maga hat főszereplőjével és pár mellékalakjával, nem is beszélve a Toscáról, amit három jó énekes minden körülmények között elvisz. Ezzel szemben A Nyugat lánya színlapja a szoprán–tenor–bariton hármason kívül tizenöt mellékszereplőt sorol fel, akik között mindössze egyetlen nő akad – színházigazgató legyen a talpán, aki az egyébként fontos karaktereket egytől egyig élményt adóan tudja kiosztani. Emmy Destinn és Pasquale Amato Pedig biztatóan indult Minnie karrierje: az 1910-es "nagy ősbemutató" ( Abody Béla nevezte így a Met egyetlen igazi nagy dobását a világpremierek terén) tomboló sikert aratott. Nem is csoda: a színház mindent beleadott – Emmy Destinn t, Enrico Carusó t és Pasquale Amató t vonultatta fel a főszerepekben, a karmesteri pulpituson Arturo Toscanini állt, a rendezést pedig a librettó alapjául szolgáló dráma szerzője, David Belasco vállalta (egyébként a Pillangókisasszony is az ő színművén alapult). A világsiker eredménye tizenegy táblás ház az első évadban, ráadásul 1914-ig folyamatosan játszották a darabot – ez meglehetős ritkaságnak számít a Metropolitanben.
A címszerepet Deborah Voigt énekli, a rablóvezért Marcello Giordani személyesíti meg, Rance sherrifként Lucio Gallo lesz látható-hallható. Az előadást a pár éve Budapesten is nagy sikert aratott olasz dirigens, Nicola Luisotti vezényli. (Fotók: Met – White Studio, Ken Howard)