A koncert végig egy utazás, egy nagy utazás, hiszen olyan nagy slágerek ragadják magukkal a hálás publikumot, mint a Vigyázz rám, az Olyan szépek voltunk, vagy az elmúlt évek egyik legnagyobb musical slágere, a Mi vagyunk a grund. Mielőtt megemlítenénk a többi fontos alkotót, álljon itt a koreográfus Horváth Csaba és a színlapon kreatív munkatársként szereplő Dés András neve, mindkettőjüknek óriási szerepük van az előadás lendületében, és a sok remek ötletben. Horváth Csaba rendezőként és koreográfusként is évek óta jó formát mutat, kialakított egy a mozgásra épülő állandóan változó mégis jól felismerhető színpadi formanyelvet, ami rendkívül hatásos és képes beszippantani a nézőt. Jó látni, hogy ez a színpadi mozgásnyelv nem csak intim terekben, hanem a Vígszínház hatalmas színpadán is nagyszerűen megél. Nem beszélve arról, hogy a többségében fiatal színészek, táncosok jól értik és tolmácsolni is jól tudják ezt a színpadi nyelvet. Dés András pedig megteremtette az előadás rendkívül találó zörejvilágát.
Az előadásból süt a szabadságvágy, vagyis, hogy újra legyen a miénk a grund, azt senki sem veheti el tőlünk. A grund, mint egy erős jelkép jelenik meg a produkcióban, az igazság, a demokrácia, az őszinteség, a humánum szimbólumaként. Óriási szerencse azonban, hogy ezt egyáltalán nem sulykolja az előadás, illetve valószínű, hogy nem is egyszerűen szerencse, hanem az alkotók tudatosan kerülték ezt el, miközben egy olyan zenés játékot hoztak létre, amely nagyon is csábít az említett asszociációkra. S közben végig rabul ejti a hallgatóságot a halk, intim próza, melyen keresztül betekinthetünk Dés László zenei világának kulisszáiba. A koncert végi taps nem csak a fellépő művészeknek szólt. Szólt az ünnepnek, mely újra impulzusokkal töltötte meg a sokáig kultúrát nélkülözni kényszerülő mindennapokat, s szólt a jövőnek, melyben újra visszatérhet majd hétköznapjainkba a zene, a tánc, a színház és a közösségi együttlét öröme. S talán szólt mindenkihez, jelezve, újra élünk. Dés László a koncertet követően annyit jegyzett meg, hogy emlékezetes pillanat volt ez, melyet biztosan mesélnek még, hiszen egy kiváló publikumszeretet vette körbe, mely szűnni nem akaró tapssal buzdította a továbbjátszásra.
Mire mi a Mária utcai részt beszorítottuk a kunyhóba, az első és második erőd legénysége átrohan a többi erődbe, és a mi Mária utcai seregünk a ti segítségetekre jön. Tehát ti csak feltartóztatjátok őket. Értitek? Hogyne. És ekkor fúvatom a rohamot. Ekkor már kétszer annyian leszünk, mint ők, mert az ő seregük fele akkor már a kunyhóban lesz. És a törvények szerint csapattámadásnál nem baj, ha többen vagyunk. Csak a személyes támadásnál nem szabad kettőnek egy ellen menni. Mikor ezt mondta, Janó odament a sánchoz, és megigazgatta néhány kapavágással. Aztán még egy talicska homokot öntött bele. Az erődök legénysége ezalatt serényen munkálkodott, sürgött-forgott a farakások tetején. Az erődök úgy voltak csinálva, hogy a fahasábok közül csak a fejük látszott ki a fiúknak. Le-lehajoltak, eltűntek, majd újra felbukkantak. Csinálták a homokbombákat. Minden erőd fokán kicsiny piros-zöld zászlót lengetett a szél, csak a sarkon levő, harmadik számú erődről hiányzott a zászló. Ez a hiányzó zászló volt az, amit Áts Feri annak idején elvitt.