Aki kint van Cannes-ban dobjon egy kommentet, hogy ott mi újság. Hozzászólások hozzászólás
Értékelés: 169 szavazatból Megromlott Alfie és Helena házassága. A férfi az elveszett ifjúságát keresi a nála jóval fiatalabb call-girl oldalán, aki színésznő szeretne lenni. Az elhagyott asszony, Helena a lányának, Sallynek önti ki a szívét, és jósnőhöz jár, annak tanácsai szerint alakítja életét. Idővel pedig találkozgatni kezd egy férfival, aki nemrég veszítette el a feleségét. Helena lánya is boldogtalan házasságban él, se munkájuk, se pénzük, se gyerekük. Sally férje, Roy sikertelen író, aki leginkább a szomszéd lányt kukkolja. Miközben Sally egyre közelebb kerül a főnökéhez, úgy távolodik el a férjétől. Bemutató dátuma: 2011. Férfit látok álmaidban. május 12. Forgalmazó: Budapest Film Stáblista: Linkek:
Sally ekkor kirobban, és nagyon feldúltan azt mondja neki, hogy Cristal részéről milyen manipulációnak van kitéve. De Helena számára már túl késő, és már nem hisz a lánya szavainak. Alfie-nak eközben komoly anyagi gondjai vannak felesége, Charmaine túlzott költekezése miatt, akinek ráadásul viszonya van egy sokkal fiatalabb férfival, akivel az edzőteremben találkozott. Ferfit látok álmaidban . Alfie rájön, hogy lehetetlen összeegyeztetni az életét a kielégítetlen ex-prostituált életével, és hiába próbálja rávenni Helenát, hogy visszafogadja őt. Házastársi kapcsolatuk egyre rosszabbá válik, és történetük a végére ér, miután a feleség szeretője megveri, és a nő bevallja, hogy terhes. Alfie, akit megsebeztek szerelme ütései, szomorú képet nyújt, amikor ahelyett, hogy örülne a terhességnek, egy apasági teszt elvégzésének szándékával reagál. Végül csak Helena nem bánja meg a döntését. Cristaltól elsajátította a reinkarnáció hitét, és úgy tekint az életére, mint egy epizódra az életek sorozatában. Kapcsolatba kezd egy könyvesboltot üzemeltető özvegyemberrel, aki maga is ezoterikus hitet vall.
Jaume Balagueró, a [REC]-filmek rendezője a természetfeletti horror iránti vonzódását fekete komédiába mártott pszichothrillerre cseréli legújabb művében. Méghozzá olyan ügyesen, hogy az még Hitchcocknak is kedvére válna. Balagueró az a rendező, aki ha el is bukik, legalább próbálkozik: debütmunkája, A névtelen az egyik legjobb elbaltázott horrorfilm. A rákövetkező Darkness – A rettegés háza sem sokat javított a hibaszázalékon, a sztenderd klisékkel aládúcolt mű végül ugyanolyan zagyvaságba fulladt, mint a rendező előző filmje. Wikizero - Férfit látok álmaidban. Hogy ennek ellenére Balagueró mégis borzongató, éjsötét atmoszférát szivárogtatott művébe, azt mutatta, amilyen rossz író, olyan jó rendező. Ezért is volt üdvös, hogy a kortárs found footage-horrorok etalonjának minősíthető [REC]-filmekre már Paco Plazával társult – legújabb művében pedig egyenesen másra, Alberto Marinire bízta a forgatókönyvírást. Marini pedig fogta magát, és alaposan megrázta a pszichothriller-paneleket, hogy egy provokatív, elgondolkodtató, de mégis gyomorszaggatóan izgalmas történetet kerekítsen belőlük.
A tárlatot a Soá című kamarakiállítás egészíti ki, amely a 75 évvel ezelőtti vészkorszak áldozatainak állít emléket. Farkas István apja, Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó tulajdonosa a korszak legnépszerűbb lapjának, az Uj Időknek a kiadója volt. Farkas ötéves korában elveszítette édesanyját, az apa pedig olyan szigorral nevelte fiát, hogy mindez életre szóló mély fájdalmakat és sérelmeket hagyott a festőben. A vagyoni gazdagság, a gondtalan polgári életet biztosító anyagi lehetőségek mellett érzelmi sivárság és az apjától való félelem határozta meg gyerekkorát. Ugyanakkor Mednyánszky László, Lyka Károly, Herczeg Ferenc személyében olyan jó barátok és művészek vették körül, akiktől rengeteget tanulhatott. A Magyar Nemzeti Galéria mind ez idáig példátlan gazdagságban mutatja be Farkas István életművét. Az eddig kiállításokon a nagyközönség mintegy 80 képnél nem láthatott többet, most 170 művel találkozhatunk, közöttük Farkas mestereinek és kortársainak a munkáival is. Mednyánszky László, James Ensor, Edvard Munch, Leon Spilliaert néhány műve tágabb összefüggésben segít megérteni Farkas művészetét.
A kiállítás már nem tekinthető meg. Farkas István, a két háború közötti modern európai festészet kiemelkedő jelentőségű, egyéni hangvételű festőművésze számottevő grafikus is volt. 13 éves korától 57 éves koráig, haláláig folyamatosan rajzolt, akvarellezett, jegyzetelt, vázlatokat és különféle műfajú és témájú grafikákat készített. A korai rajzok közül kettő látható ezen a kiállításon. Farkas szorgalmasan és sokat rajzolt a Nagybányai Művésztelepen, mint ahogy a későbbiekben is élete különböző korszakaiban, különféle helyszíneken. Egyrészt tanulmányok, jegyzetek, naplótöredékek, dokumentumok, másrészt igényes, önálló alkotások. Az 1921-1923 közötti dalmáciai szénrajzsorozatán csavargók, elesettek, tébláboló szegényemberek. A budapesti szénrajz kávéházi, kertvendéglői jelenetekben pedig polgárok, mintegy előképei az 1930 utáni nagy festményeken látható főszereplőinek, egy eltűnő életforma megtestesítőinek. Közben folyamatosan aktrajzokat is készít modell után. Farkas István 1930 és 1934 között festi meg azokat a képeket, amitől azzá válik, akire gondolunk neve hallatán.. Drámai feszültség az 1930-34 közötti műveken.
Rendkívül sikeres és gyümölcsöző párizsi éveit is emiatt kellett hátrahagynia. Amikor apja 1932-ben elhunyt, neki mindent feladva haza kellett térnie, hogy átvegye a családi cég irányítását. Ezt követően egy darabig nem is nagyon jutott ideje és energiája arra, hogy fessen. Az utolsó, viszonylag nyugalmas évei 1937 és 1943 között teltek, Szigligeten kialakított műtermében. Bár Farkas István bízott a jó szerencsében, hogy elsősorban az I. világháborús veterán múltjának, illetve nemcsak nemzetközi viszonylatban, de itthon is sikeres művészetének és családi szálon kialakult összeköttetéseinek köszönhetően megússza a holokausztot, ez sajnos nem jött össze. 1944 nyarán ő is felkerült egy deportáltakkal tömött vonatra, és a végzet még ekkor is, utoljára beleszólt az életébe. A szerelvény egyik felét Felsőzsolcánál Ausztria felé irányították, az ezen utazók mind túlélték a háborút. A vonat másik fele viszont, amelyiken Farkas is tartózkodott, Auschwitzba tartott, egyenesen a gázkamrába. Talán ez az egész kiállítás legmegrázóbb része, Farkas kézzel írott, utolsó, kétségbeesett levelei, melyekben még ott pislákol a remény, hogy lesz még ideje élni és festeni.
Farkas 1932-ben az Ernst Múzeumban rendezett retrospektív kiállítást, elsősorban azzal a céllal, hogy édesapjának megmutatva munkáit bizonyíthassa, számára a festészet a helyes út. A megnyitó előtt néhány nappal azonban meghalt Wolfner József. Farkas István nemcsak az édesapát veszítette el, hanem nagy álmát is, azt, hogy teljesen a festészetnek szentelhesse magát. Haza kellett térnie, hogy átvegye a cég vezetését. "Apám meghalt és vele, azt hiszem a festőéletem is" – idézte Fekete Péter a művész barátjának írt sorait. Baán László ünnepi köszöntőjében úgy fogalmazott: a ázad legnagyobb magyar festőjének mély és örökérvényű életműve tárul a látogató elé a 170 képet felvonultató kiállításon. "Felkavaró és nyugtalanító világ az övé, amely emléket állít mindannak, ami ott settenkedett és settenkedik az emberi létezés sötét bugyraiban. Nekünk és a gyermekeinknek is dolgunk, hogy soha többé ne lehessen úr a mindennapjainkon, ahogy ez megtörtént 75 évvel ezelőtt, amikor a rettenet ült tort hazánkban, sok százezer honfitársunkat megalázva és elpusztítva" – mondta Baán László, az intézmény főigazgatója köszöntőjében.
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: 2019. december 12. csütörtök 16:26 Kihűlt világ címmel a 75 éve Auschwitzban meggyilkolt Farkas István életművét bemutató kiállítás nyílt csütörtökön a Nemzeti Galériában. Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára köszöntőjében a 20. századi magyar festészet meghatározó alakjának, legnagyobb, magányos festőjének nevezte Farkas Istvánt, akinek minden képe olyan "mint egy dráma végjátéka, az utolsó felvonás utolsó színei". Fekete Péter hozzátette: Farkas István magánya nem elsősorban emberi, inkább művészi vagy létmagányosságként fogható fel. Ennek legfőbb oka édesapja, Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó egyik alapítója és igazgatója, aki kiadóigazgatót akart faragni a fiából. Farkas István a túlzott apai szigor és az édesanya korai elvesztésének lelki terhe alatt nevelkedett, folyamatosan bizonyítania kellett, hogy festőnek született és nem igazgatónak.
Az ebben a térben megjelenő figurák mintha valami borzalmas titok birtokában lennének, melyet sohasem mondanak el. 1945–1947 között több kiállításon mutatták be festményeit. 1947 márciusában nyílt meg életmű-kiállítása a Nemzeti Szalonban, a budapesti francia kultúrintézet volt igazgatója, François Gachot nyitóbeszédével. Ezután, a kommunista diktatúra éveiben szinte ismeretlenné vált. Az első önálló kismonográfia csak 1970 -ben jelent meg róla. Az 1970-es évek elején rendezte nagy életmű-kiállítását a Magyar Nemzeti Galéria, ekkortól a művészeti kritika és a magyar művészettörténet a huszadik század legnagyobb magyar festői között tartja számon. Több műve külföldi magántulajdonban van, ezeket a Római Magyar Akadémia többször is bemutatta, Rómában élő fia, Charles Farkas segítségével. 8 képét őrzik a székesfehérvári Deák Gyűjteményben. Szigligeten látogatható egykori villája, ahol néhány képe is megtekinthető. Unokája, Alessandra Farkas 2005 -ben angolul könyvet jelentetett meg a családról.