Jöjjön Radnóti Miklós: Nem tudhatom verse Latinovits Zoltán előadásában. Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. A teljes versért KLIKK.
JÚNIUS 24. | 20:00 | ZICHY-KASTÉLY NEM TUDHATOM-RADNÓTI ÉS KORUNK Radnóti versek, naplórészletek, kora és korunk… Mácsai Pál Fullajtár Andrea Dés László Dés András Fenyvesi Márton Radnóti Miklós halálának évfordulójára egy rendkívül izgalmas, szuggesztív estet hozott létre két kiváló színész: Mácsai Pál Kossuth Díjas és Fullajtár Andrea Jászai Mari díjas művészek, és 3 fantasztikus muzsikus: Dés László, Kossuth díjas szaxofon művész, zeneszerző, Dés András, a fiatal zenész generáció legelismertebb ütőhangszeres művésze és Fenyvesi Márton zeneszerző, gitáros. Nem hagyományos értelemben vett irodalmi estről van szó. Vers, próza és zene egyedi párbeszéde a műsor. A művészeti ágak átjárhatósága, a művészek egyedi előadásmódja teszik a produkciót még különlegesebbé. A zenei improvizációk a prózában, versben elhangzott gondolatokat folytatják, hangsúlyozzák, reflektálnak azokra. Az esten Radnóti Miklós versein, Radnóti és Gyarmati Fanni naplórészletein, korabeli írásokon, dokumentumokon kívül kortársainak írásai is szerepelnek, mind olyanok, amelyek kapcsolódnak Radnóti életéhez, munkásságához és korához, valamint korunkhoz, mindez érdekfeszítő, megrázó, nem mindennapi összeállításban és az előadóművészek érzékeny, szuggesztív tolmácsolásában.
Nem tudhatom... Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép?
A költő érveket sorakoztat fel a pilóta számára, hogy miért ne pusztítsa el az országot. A szerkesztési elv itt egyszerű: a pilóta fentről szemléli a tájat, csupán egy térképet lát maga előtt, míg a költő lentről, ahol a térképet élet tölti meg. Az egyetlen tulajdonnév Vörösmarty Mihály rímel a tájra, így személyesen is belekerül a versbe a Szózat költője. A második részben ellentétpárokkal dolgozik a költő: a háborús célpontok állnak szemben a béke képeivel (vad laktanya szelíd tanya; gyárat dolgozót; gyárüzem gyerek). A pusztítandó célpontok a költő számára a hazát jelentik, amelyek ismer és szeret. Visszatérnek az első rész képei most már felsorolásokban kibontva (erdő, füttyös gyümölcsös, szőlő, a sírok anyóka, a bakterház udvarán gyerekek és kutyák játszanak). Végül személyes emlékeket idéz fel: szerelmeit és egy apró követ, amely szerencsét hozott neki gyermekkorában. Mindez nem látható fentről, de talán átérezhető. III. rész: 29-35. sor A költő az 1-2. részt 28 sorban foglalta össze, ebben saját életének képeit mutatta meg - egyes szám első személyben fogalmazva.
Kezdetként hadd idézzem Victor Hugót: "A költemény a szívre, az érzékenységre hat, és nem az észre. Az intuitív felismerésre, és nem a logikus érvelésre. Nem bizonyításra törekszik, hanem arra, hogy felkavarja a lelket, és tartós visszhangot keltsen a szívekben. " Néha, amikor a verseket szedem össze, eszembe jut valami – képek egy irodalomóráról, vagy a színész, akinek a tolmácsolásában hallottam, esetleg egy könyv, amiben idézték –, és arra jöttem rá, a versek számomra épp olyan szerepet töltenek be, mint a zene. Bizonyára ismeritek azt a jelenséget, amikor váratlanul felcsendül a rádióban egy dal, amire, a példa kedvéért, először táncoltunk. Egyszerre idéz fel bennünk édes, keserű és vidám pillanatokat, miközben jóleső érzésekkel gondolunk életünknek arra a régen lezárt szakaszára. Csak úgy, ahogyan engem, rendkívül fura mód, a versek ringatnak melankolikus nosztalgiába. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni ezt a rovatot, és csak remélni tudom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül.