Ernest Cline regénye, a Ready Player One tulajdonképpen egy szerelmeslevél a '80-as évekhez, örömóda a korszak mostanra popkultúra részét képező motívumaihoz, jöjjön az filmekből, zenékből vagy éppen videojátékokból. Egy igazi geek-enciklopédia, amit kimondva kimondatlanul egy geek írt geekeknek. Cline lényegében minden oldalon, minden soron kikacsint az olvasóra, de ezt a mesét azok is örömmel falhatták, akik a gyermekkorukat nem egy Atari-gép előtt ülve töltötték. Persze a könyvnek is megvoltak a maga negatívumai, mert amíg az OASIS-ban tényleg csak a képzelet szabott határt a történéseknek, addig a nyomorúságos valóság már a regényt olvasva sem tűnt kifejezetten érdekesnek, míg a cselekménybe beleszőtt szerelmi szál vagy az érintőlegesen feszegetett társadalomkritika inkább csak helykitöltésre, az olvasó valóságba való visszarántására volt alkalmas. Mert akármennyire is szar a valóságban élni, mégis csak ez az egyetlen valóság, ami valódi. Steven Spielbergnek azonban még ugysem volt könnyű dolga, hogy egy ponyvát kellett vászonra vinnie.
Aki elmerült már évekre, hónapokra a számítógépes játékokban, és álmában is filmkvízeket töltöget A ragyogás ról meg az Akirá ról, az a mennyországban érezheti magát a Ready Player One -t nézve. Spielberg elhiteti, hogy nincs tökösebb és találékonyabb ember a Földön a geekeknél, és közben végigzongorázza az összes érzelmet, amit egy játékos a gémelés során átélhet: a bosszúságot a tíz éve gyűjtögetett skillek és varázstárgyak elvesztése felett, az izgalmat a rejtett kincsek felfedezésekor és a fura barátságokat az avatárok mögé bújt emberekkel. Hollywood legnagyobb gyereke olyan élvezettel rajong a rajongókért, és olyan lelkesen hódol a virtuális valóság tobzódása előtt, hogy könnyű elfeledkezni a bosszantó mellékkörülményekről: az ostoba fordulatokról, amik előrehajtják a cselekményt (mégis ki írja ki a széke karfájára a jelszavát, majd hívja meg a szobájába az ellenfelét, hogy ellophassa azt? ), a tökéletesen jellegtelenre rajzolt, nulladimenziós karakterekről vagy a felületességről, amivel az érdekesebb kérdéseket kezeli a film.
Ez a film ugyanis egy, a könyv hibáin felülemelkedni nem tudó, de nem is akaró, cserébe baromi látványos és szórakoztató sci-fi kaland lett. A történet szerint 2044-ben járunk, a Föld pedig mostanra egy igazi pöcegödör lett. Az átlagemberek lakókocsikból összetákolt negyedekben, mocsokban élnek, helyzetük pedig meglehetősen kilátástalan, így nem csoda, hogy egy olyan virtuális világba menekülnek, ahol ha egy kis időre is, de maguk mögött hagyhatják problémáikat és avatárjaik mögé bújva egészen más, boldogabb és nem utolsó sorban színesebb és gazdagabb világot teremthetnek maguk köré. Ezek után nem meglepő, hogy az OASIS-t feltaláló és megalapító James Donovan Hallidayt (Mark Rylance) nagy tisztelet övezi, az igazán fanatikus rajongók pedig betéve tudnak mindent az életéről, kezdve a gyerekkorától, egészen a haláláig. Mi akkor kapcsolódunk be a történetbe, amikor Halliday már öt éve nincs az élők között, hagyatékát pedig végrendelete szerint az kaphatja csak meg, aki megtalálja az OASIS-ban jól elrejtett három kulcsot, amivel aztán eljut a játékbeli easter egghez.
Már bővebben bemutattuk az új terméket, de kipróbálni nem mertük, hogy tökösségben felveszi-e a versenyt régi elődjével. Szerencsére azonban ezt a melót elvégezték helyettünk: Papírvágóval és gyújtóval is nekiestek a telónak, hajlították, kínozták rendesen, és bár azt nem lehet elvárni tőle, hogy olyan kondiban legyen, mint a "keményebb kiállású", közel kétszer olyan tömegű régi 3310-es, összességében elmondhatjuk: állta a sarat. És ha már itt tartunk, nosztalgiázzunk kicsit: