Négy éves voltam, amikor a szüleim elváltak, anyám lemondott rólam, és több, mint 12 évig a színét sem láttam. 17 voltam, amikor újra találkoztunk, minden félelmem dacára szeretettel ölelt át, és boldog volt, hogy viszontlát. Tudom, hogy vannak sokkal nagyobb problémák is a világban, de ez az én legsúlyosabb keresztem. " Az a bizonyos súlyos bűntudat Egy 17 éves lány anyukája így fogalmazta meg a kétségbeesését: "Nagyon szerettem volna már gyereket, tulajdonképpen ez kergetett bele a házasságba. Az első férfihez hozzámentem, aki hajlandó volt velem gyereket vállalni, pedig minden megérzésem azt súgta, hogy rossz döntést hozok. A biológiai órám azonban annyira erősen jelzett, hogy szülnöm kell, hogy figyelmen kívül hagytam az intő jeleket, amiket már akkor láttam a – most már ex – férjemen. "Nem szültem gyereket, de nagyon megbántam!" - Anya-jajj. Ahogy azt is figyelmen kívül hagytam, hogy az addigi 27 évem alatt mindig azt mondogattam, hogy nem akarok gyereket. Amikor teherbe estem, kiderült, hogy végig kell feküdnöm a terhességemet, ami miatt ott kellett hagynom az állásomat.
Ennyi jár? Az anyák, akik Ritához fordulnak, mint Lilla is, egy életen át hordozzák magukban ezt a terhet. Önismereti munkával és beszélgetésekkel azonban lehet segíteni rajtuk. Rita tapasztalatai szerint - A legerősebb és legpusztítóbb érzelem, ami ezekben a nőkben munkálkodik, az a bűntudat, a szégyen és a talajvesztettség. A mondataik mögött, miszerint "jobb lenne, ha nem szültem volna", "jobb lenne, a gyerekemnek, ha nem én lennék az anyja" vagy, hogy "megszűnt az életem", gyakran több évnyi önostorozás, és a legtöbb esetben komoly gyerekkori trauma lapul. Sok esetben azért szülnek, mert így illik, a társadalmi elvárás komoly terhet ró a nőkre, Timi is, mint, ahogy sokan mások, csak sodródott az árral. - Nem tudom, miért szültem gyereket. Talán mert mindenki így csinálja. Férjhez megy és szül. Anélkül, hogy végiggondolná, akarja-e egyáltalán. A házasságom nagyon rossz volt. Nem volt bennünk semmi közös. A gyerek pedig pokoli nehézséget jelentett az első pillanattól fogva. Megbántam, hogy gyereket szültem!. Nagyon megszenvedtem a terhességet, iszonyú volt a szülés.
Egymás kezét fogva, könnyezve ülték körbe a padlóra kiterített levélkupacot a nővérek. Találomra kiválasztottak egyet, és beleolvastak. Aztán nagyon gyorsan visszatették a teleírt papírlapot a borítékba, és megfogadták, hogy soha többé nem veszik elő. A szenzációs történetet egy Morven nevű nő osztotta meg a Twitteren – írja a Mirror. A lányok az édesanyjuk halála után találtak meg egy kupac régi, madzaggal összekötözött levelet, amiket az apjuk írt az anyjuknak, még a 60-as években, amikor a messzi Londonba ment dolgozni. Eldöntötték, hogy tartanak egy afféle családi szertartást, amin együtt olvassák el a leveleket. "Nem akartam azt a gyereket" - Így szültem én. De aztán már az első levél első néhány sora után rájöttek, hogy ez talán mégsem annyira volt jó ötlet. Az egész arról szólt, hogy mennyire hiányzik apámnak, hogy anyámmal kefélhessen. Nem jutottunk szóhoz. A többit már inkább nem olvastuk el. A bejegyzést több tízezren kedvelték, és osztották meg. Az egyik hozzászóló azt írta, a lányoknak örülniük kellene, hogy kiderült, a szüleiket valódi szenvedély fűzte össze.
Ment is egy darabig a 3-4, már a végén hatszori szoptatásra elalvás, betettem az ágyra, alvás 8-tól éjfél-1, majd evés, és utána kétóránként ébredés újfent. Aztán megint történt valami, már több mint két órán keresztül ment a szopizás, a melleim szétázva a folyamatos szoptatástól, de a gyereket még mindig nem lehetett sírás nélkül áttenni a kiságyra. Mire apa megunta, leéltük házaséletünket a síró gyerek mellett, mire elfáradt annyira, hogy utána le tudtam tenni aludni. Megjegyzem közben, igény szerint van szoptatva, se cumi, cumisüveg, tea és társai, a napirendről nem is beszélve. Lehetetlen kialakítani neki is és mellette is. Hogy ő alakítaná? Felejtős. Amikor az álmosság jeleit mutatja sem tudjuk elaltatni. Egyedül a ringatás, ami bevált, 20 perc, mély álom, mire leraktuk, kezdhettük elölről, felkelt, sírt. Meguntam, visszavittem a szobájába. Ez az állapot azóta is tart sajnos. Nappal sem tudom altatni, maximum babakocsiban, nagy kínlódások árán. Az állandóság talán annyi a dologban: este 7 fürdetés, babamasszázs, szopi, ringatás, s ha szerencsénk van, nincs.
"Az ember nem mindig hoz jó döntés, és van, hogy meg kell tanulni ezzel együtt élni, néha kín keservesen, de muszáj. " fotó: pixabay Ezek Erika szavai, aki nagyon őszintén írt nekem, egykori 'rossz' döntéséről, és annak későbbi következményeiről, érzéseiről, fájdalmáról. Erika levele: "Sokat gondolkodtam leírjam-e, egyáltalán le merjem-e írni, az én történetemet, mert biztosan sokan elítélnek majd miatta. Talán én is magamat. Annak idején a középiskola végeztével nem sokkal megismerkedtem a későbbi férjemmel. Nagyon jó nyarunk volt együtt, máig szeretettel emlékszem vissza rá. Ősszel mindketten folytattuk a tanulmányainkat én tanítóképzőbe jártam, ő orvosnak készült. Teltek az évek, elvégeztük az iskolákat és az élet úgy hozta, hogy el is helyezkedhettünk. Igaz párom még félig tanult, félig dolgozott, orvosként lassabban ért célba. Összeköltöztünk egy kis albérletbe (egy szoba, konyha) és eleinte az én fizetésemből éldegéltünk. Nem vetett fel minket a pénz, de amire kellett megvolt. Következő nyáron összeházasodtunk és boldogok voltunk.