Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét; én sem káromollak, hallgasd meg imámat: édesanyámat! A visszahozhatatlan múlt lobog mögöttem, árnyékom elém veti. Mitől voltam boldog, boldogtalan, nem mondhatja meg énnekem senki. Medáliás bodzabokor hátrál a fehérre meszelt vályogfalig; talán ez volt, talán nem is ismer, talán csak én vagyok idegen itt, ahol születtem s a másik, az igazi bodzabokor hűs sátorrá kinyílt fölém, ha kértem, s forgatta a hold fényében foszforeszkáló virágait. Nem én vagyok idegen, ő hagyott el, az elérhetetlenné ritkult gyerekkor! Istenke Vedd Térdedre Édesanyámat Ringasd Szelíden Mert Nagyon Elfáradt. Nem tudok sátrad alá bújni már a régi kedvvel, vén bodzabokor. Nem tudok hátrálni, csak magamig, túlmagasra nőttem és hasztalan mondanám neked, amit úgyis tudsz, s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van. Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett.
Ezúton mondunk köszönetet mindazoknak, akik felejthetetlen halottunkat utolsó útjára elkísérik, sírjára a kegyelet virágait helyezik és fájdalmunkban őszinte szívvel osztoznak. A gyászoló család Fájó szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy Dömötör János életének 63. évében hosszan tartó betegség után elhunyt. N y u g o d j é k b é k é b e n! OksziMokszi honlapja. Csukás Istán 1936 - 2020 Istenke, vedd térdedre édesanyámat Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve: helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány, magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Az a miénk, a forró jelen, a szívünkkel zakatoló idő, a szemünkből sugárzó ég. Koszorút kötök én is halottak napján szavakból, s a másik koszorú mellé helyezem annak a sírjára, akinek köszönhetem a létezésemet, és akit majd követek, ha eljön az idő, s így fohászkodom: Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jut, hogy megtörve: helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány, magadat operálod e földalatti ambulancián. Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét; én sem káromollak, hallgasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat!
Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jut, hogy megtörve: helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány, magadat operálod e földalatti ambulancián. Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét; én sem káromollak, hallgasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat! Forrás: Csukás István: Étellift a pokolba - Osiris, 1995