A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: "Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! " - így válaszolt Péter, Jánossal együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról ( Lk 3, 1-11; Lk 4, 13-22; Lk 8, 14-25). Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó-római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54-57 között). Annak azonban semmi nem szól ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja. Istenünk, ki Szent János apostol által föltártad előttünk Igéd titkait, kérünk, add, hogy amit ő oly nagyszerűen megírt, azt értelmünk kellő fölkészültségével fogadjuk be!
A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó. Szent János Apostol és Evangélista János a szeretett tanítvány. Ő az, aki a legtöbbet beszél a szeretetről. Az első találkozás pillanatában megérzi Jézus szeretetét, és ebben élete végéig kitart. Bár a vértanúság nem lesz osztályrésze, mégis a teljesen Istennek adott életet láthatjuk életében. A galileai Betániából származott. Apja Zebedeus halász volt, János bátyjával, Jakabbal apja mesterségét folytatta. Anyja, Szalómé Jézus követői közé tartozott. Keresztelő János fellépésekor a tanítványa lett, majd a Keresztelő tanúságtétele után Andrással együtt Jézushoz csatlakozott. Az Úr a többi tizeneggyel együtt apostolává választotta.
A drágakövek bibliai jelentését elemezte egy olasz kutató Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményén, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának freskóján. Elisabetta Sangalli, a monzai egyetem professzorának tanulmánya, a Leonardo e le dodici pietre del Paradiso (Leonardo és a mennyek tizenkét köve) először vizsgálta meg a reneszánsz művész alkotását az azon felbukkanó drágakövek bibliai szimbolikája szempontjából, írja az MTI. Ludovico Sforza, Milánó hercege udvarában az előkelőségek drágakőgombokkal díszítették kabátjaikat és bundáikat, a kutató nemrég megjelent könyve szerint ez adta az alapot a freskó szereplőin látható ékkövek elhelyezéséhez. "Igen valószínű, hogy Leonardo személyes értelmet adott a freskóra festett drágaköveknek, a viselőjüket jellemző erényeket asszociálva mindegyikhez" – magyarázta Sangalli. A Jézus ruháján látható smaragd Sangalli magyarázata szerint a béke hozója és az újjászületés szimbóluma, Szent János öltözékét gyémánt díszíti, ami "világos utalás a szeretett apostol fénylő spiritualitására és tiszta szívére".
Apja, Zebedeus halász volt. Anyja, Szalómé, aki később Jézus követői közé tartozott. János bátyjával, Jakabbal együtt apja mesterségét folytatta. Keresztelő János fellépésekor az ő tanítványa lett. Amikor Keresztelő Szent János tanúságot tett Jézusról, hogy ő az Isten Báránya, Andrással, a későbbi apostollal együtt meglátogatta Jézust, és hozzá csatlakozott. Később Jézus Jánost bátyjával, Jakabbal együtt meghívta, hogy az "emberek halásza" legyen. Így lett a többi tizeneggyel együtt ő is az apostolok kollégiumának tagja. Jézus Péter és Jakab mellett őt is különös bizalmával tüntette ki. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangélista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely, mint a fának völgye (= veleje, sűrűje), nem látszik első tekintetben. "
Munkácsy Mihály: Golgota (1884) Magyar Testvéreim! Egy nagy igehirdető egyszer azt mondta, hogy gyakoroljuk az egyedüllétet, már csak azért is, hogy ránk ne törjön a magányosság. Szent Urunk mindenkinél magányosabb volt, mikor elérkezett áldott életének kereszten és sírban végződő megváltói nagyhete. Virágvasárnap a százezres zarándoksereg tömege ünnepelte a Jeruzsálembe szamárháton bevonuló Krisztus Királyt. Nem az öröm, hanem a fájdalom, pusztulás és az eljövendő szétszórattatás tragédiáját siratta el. Nagycsütörtök este az Utolsó Vacsorán hat-hat tanítvány jobbján és balján vajon a megértés milyen mélységéig jutottak el? – mikor Jézus arról kezd beszélni – hogy e kenyér az ő megtöretett teste, a pohár bor az ő kiontatott vére a bűnök bocsánatára. Ő maga az Isten Báránya, Aki magára veszi a világ bűneit. A szabadulás tétje már nem Egyiptom, és a szolgaság háza, hanem a kárhozat vagy az üdvösség léte. Olyan mélyre hajol, melyre még egy rabszolga sem volt kötelezhető: megmossa tanítványai lábát.
A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: "Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket! "( Lk 9, 54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást. Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában ( Mk 10, 30-37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz ( Mk 10, 38-40).
És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek. És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90-100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28-30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett. Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt, e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni. Abból azonban, hogy ő volt a "kicsi", s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt.