a film adatai Memoirs of an Invisible Man [1992] szinkronstáb magyar szöveg: hangmérnök: gyártásvezető: szinkronrendező: hangsáv adatok közlése cím, stáblista felolvasása: céges kapcsolatok szinkronstúdió: VHS-forgalmazó: DVD-forgalmazó: vetítő TV-csatorna: visszajelzés A visszajelzés rendszer ezen része jelenleg nem üzemel. Kérjük, hogy használd a főmenü Visszajelzés menüpontját! „Mindent a szemnek, semmit a kéznek...". hangsáv adatok Semmit a szemnek bemondott/feliratozott cím: Egy láthatatlan ember feljegyzései 1. magyar változat - készült 1993-ban szinkron (teljes magyar változat) megjegyzés: A Mozi+ adásában bemondott cím nincs. Feliratozott cím: Semmit a szemnek Ha hivatkozni szeretnél valahol erre az adatlapra, akkor ezt a linket használd: látogatói értékelés ( 3 db): -. - 2 felhasználói listában szerepel filmszerepek
Az előadást hallgatva aztán mindinkább fel kellett adnom korábbi álláspontomat: a zenekar hangzásképe önmagában, s nem kevés részlet megoldása konkrétan olyan revelációval szolgált, ami súlyos érv az engedmények nélküli historikus előadásmód igazsága mellett. A különbség mindenekelőtt – s ez aligha meglepő – a vonóskar játékában keresendő: hangzásuk a modern hangszerekhez szokott fül számára mattabb, karcosabb, keményebb – ám mindezt cseppet sem negatívumként írom: ez a fajta megszólaltatásmód a XX. Summit a szemnek program. századi nagy karmesterek interpretációival szemben, akik a Mozart-operákban a szépség mindenek felett valóságát hangsúlyozták, a drámaiságra, sőt a Figaro esetében talán nem túlzás, ha azt mondjuk: a forradalmiságra helyezi a hangsúlyt. Az operaházakban megszokotthoz képest csökkentett vonóskari létszám (6-6-4-4-3) nem nyomja el a fúvósokat, sőt ideális egyensúlyba kerül velük – márpedig a Mozart-operák zenekari letétjében ez különösen fontos, nem ritkán dramaturgiai jelentőséggel bíró tényező.
Zöldi Anna
A mai agresszív vizuális ingerek világában érthető ez a visszafogottság. A Hegyvidék Galéria eszköztelen architektúrája, hófehér terei azt az alázatot testesítik meg, ahogy az építészet háttérbe vonul a funkció, a képzőművészeti kiállítás javára. Persze igaz, hogy az építészet egyúttal az individuális kreativitásról is szól. Fiatal kollégáknak mutattam a döntőbe került piarista óvoda színes homlokzati betéteit – csak legyintettek. Nekik ez nem elég érdekes. De az is tény, hogy a mezőnyben sem voltak ilyen szempontból kiemelkedő munkák, amelyek összességében több értéket vonultattak volna fel, mint a választott öt terv és öt épület. Minden válogatás szubjektív. Azt gondolom, hogy a zsűri meglehetősen nagy egyetértéssel választotta ki a finalistákat. Semmit a szemnek. Az öt döntős épület közül három már szerepelt a saját első listámon és ez az arány a többiekre is igaz – ez azt mutatja, hogy a különböző területről érkezett zsűritagok azonos értékrend és szempontrendszer mentén hozták meg a végső döntést. A többi a médiazsűrin múlik, övék a végső szó, ők fogják megfogalmazni, mit kezd a laikus felhasználó az építész szakma által nagyra tartott alkotásokkal.
Ez állandó konfliktusforrás az iparban, minden nap megtörténik, persze nem olimpikonokkal, így általában nincs hírértéke. A hír alatti hozzászólások viszont hol riasztóak, hol nevetségesek. A legtöbben már a sportoló nyilatkozata előtt jobban képben voltak az üggyel, mint a dél-koreai hatóságok. Volt, aki "hableányos bosszúhadjáratnak" vélte a dolgot, mások úgy bizonygatták Kenderesi ártatlanságát, mintha ott lettek volna. A legdurvább számomra mégis az volt, hogy mennyi hozzászólás nosztalgiázott azon, hogy régen bezzeg nem volt gond a nőknek, hogy megfogdossák őket, csak most, hogy van ez a "mítú". Idézek: "Nemrég még elment, hogy egy férfi rácsapott a kolléganője fenekére, és a nőnek jó képet kellett hozzá vágni, akkor is, ha kellemetlen volt neki. Mindent a szemnek, semmit a félsznek – Bíborhegy kritika | 24.hu. " Elárulok egy titkot: SOHA nem ment el, hogy egy férfi kéretlenül rácsapott egy nő fenekére, és soha nem kellett jó képet vágnunk hozzá, ha kellemetlen volt. Számomra a feminizmus azt is jelenti, hogy az életem nem a férfiak körül forog, ugyanúgy, ahogy a férfiak sem függnek tőlünk.
Szántó Andrea (fotó: Hans Jörg Michel) Hallhatók maradtak, s ennek különösen örülhettünk, hiszen két kiváló szerepformálásnak lehettünk tanúi ezen az estén. Summit a szemnek google. Szántó Andreá t utoljára 1998-ban hallottam a Salome apród szerepében, s bár akkori benyomásaim pozitívak voltak róla, mindez nyilvánvalóan kevés volt ahhoz, hogy elmondhassam: kellő információval rendelkezem művészetéről. A bő évtizede a Mannheimi Nemzeti Színház tagjaként működő énekesnő Judit szerepének avatott tolmácsolójaként lépett a Művészetek Palotája pódiumára, hogy ott a hazai közönségnek is bemutassa szenvedélyes, a nagy férfi-női párbaj során mindvégig kezdeményező Juditját. Az előadás során olykor olybá tűnt, e széles érzelmi skála megvalósításához szűknek érzi a koncertkörülményeket, s igényelné a színpad nyújtotta tágasabb lehetőségeket; ez azonban nem jelenti azt, hogy szerepformálása pusztán vokális szempontból ne lett volna kielégítő, mi több, élményt adó. A kényes fekvésű szólam minden hangja hiánytalanul szólalt meg előadásában (az ötödik ajtó sokszor elmaradó felkiáltása sem sikkadt el ezúttal), s maga a hanganyag, e világos színű, de kellő drámai színezettel rendelkező mezzoszoprán is arról győzött meg, hogy Szántó Andreát indokolt volna gyakrabban foglalkoztatni a hazai operaéletben.