Hinti az ég a hímes ezüstöt, vonatunk hányja, ontja a füstöt, és megy a gőzös, rohan a gőzös feketén, feketén. The post Dsida Jenő legszebb versei appeared first on.
Sokak szerint ez Dsida Jenő legszebb verse – íme a csodás költemény. "Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. " – indul a költemény, majd így folytatódik: "Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. " Most pedig íme a teljes vers – jöjjön a Nagycsütörtök.
Íme Dsida Jenő legszebb versei összeállításunk. Dsida Jenő: Csend a tavon Csend van a tó tükörén. Kert. Napeső. Puha séta. Mit nézed a tó tükörén arcodat, ifjú poéta? Szél fut a tó tükörén, ráncba gyürődik a sík lap. Arcod idők tükörén szétfut, a semmibe sikkad… Dsida Jenő: Tavalyi szerelem Emléke visszacsillog s olykor arcomra tűz, arcomra, mely fakó s elmúlt évekbe néz. Fényes volt, mint a csillag, forró volt, mint a tűz, fehér volt, mint a hó s édes volt, mint a méz. Még néha visszacsillog, de már nem bánt, nem űz, enyhén simogató, mint hűs, testvéri kéz: Lehullott, mint a csillag, elhamvadt, mint a tűz, elolvadt, mint a hó s megromlott, mint a méz. Dsida Jenő: Vonaton éjjel Hallgatag éj van, s utazom, köröttem asszony, férfi, leány. – Élet-vonatom ritmusa gördül, kemény kereken zokogón zördül, és lázas-szemű, idegen arcom halovány, halovány. s szürke hegyekből koszorú nyúlik a felhős, árnyas egekbe komoran, búsan ránk-fenyegetve, s odakünt minden elmaradó fa szomorú, szomorú. Hallgatag éj van s utazom – Ki tudja: meddig megyek én?
Dsida Jenő: Nagycsütörtök Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elől szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit. Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
Kik csak az uccán járnak-kelnek szépséget rajta nem igen lelnek, kiváncsi szemmel rá nem tapadnak: csak egy karika, szürke karika, ólomkarika, vén templomablak. Rácsa rozsdás, kerete málló, emitt moh lepi, amott pókháló, - sütheti napfény, sötét örökre, mint világtalan, bús világtalan, agg világtalan húnyt szeme-gödre. De ki belép a tág, iromba, boltozatos, hűvös templomba s belülről pillant ablakára, megdöbbenten áll, megkövülten áll, elbűvölten áll: - Nézz a csodára! - Színek zengése! Fények zúgása! Mártir mosolya! Szűz vallomása! Kék, ami békül, piros, mi lázad! Magasba ragad, a mennybe ragad lángtünemény és tűzkáprázat! Ó, titkok titka: a földön ittlent belülről nézzen mindenki mindent, szemet és szívet és harcot és békét! - Áldja meg az Úr, áldja meg az Úr a belülről látók fényességét! Miképen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s már félig fent lebeg a tiszta étheren, - ül roppant asztalánál, mely könyvekkel teli s a nagybetük közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mígnem szelid mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.