De aztán elgurultak a gyógyszerei, pontosabban Weiss és Benioff kitépték a kezéből, eltaposták, felgyújtották és még a WC-n is lehúzták azokat. Nem is lett volna ezzel semmi baj: a tévés történelem egyik legnagyobb fordulataként élhettük volna meg Daenerys pálfordulását, ha nem erőltetett menetben kellett volna lerohannia a spirál mentén. De most már ott vagyunk az alján, és innen már nincs visszaút. Pedig érte szóltak a harangok, méghozzá a szó szoros értelmében véve, de túl volt azon, hogy hallja őket. Mit tettél... és mit fogsz még tenni Az a leginkább torokszorító ebben az epizódban, hogy tényleg csak egy kicsin múlt, hogy ne vegyen egész más irányt Westeros sorsa. Mikor az elképesztő túlerővel szembesülő várvédők leteszik a kardot, a nép pedig egy emberként kéri, hogy kongassák meg a harangokat, és adják meg magukat, ami meg is történik (jegyezzük meg: nem Cersei utasítására), talán még minden jóra fordulhatott volna, de fuck it, ez a Trónok harca, itt nem úgy történnek a dolgok, ahogy mi szeretnénk.
Hogyan tovább? Két lehetséges folytatás látszik kirajzolódni az eddigiek alapján. Évadváró írásunkban a szálak radikális keresztezésére tippeltünk, miszerint a Mások porig rombolják Derest, a túlélők pedig egészen délre kénytelenek hátrálni, ahol Cersei miatt két front közé kerülnek. Le a kalappal. Emellett pedig blőd hülyeségek sora ágyazza meg, hogy végül majd felsóhajtsak: jól van, már csak egy rész. Nagyon csúnya dolgot csinálok most: plagizálok egy hozzászólást, amit máshol olvastam, de iszonyatosan ideillik, ennél jobban én sem tudnám körülírni azt, amit a Trónok harca nyolcadik évadja kapcsán érzek. Szóval olyan ez, mint az érettségire készülő, addig 12 évig kitűnő tanuló esete, aki a vizsgákra készülve már csak azokkal a tárgyakkal foglalkozik, amikkel kell. Azokat, amikre pedig nem lesz szüksége, vagy épp nem tesz belőle érettségit, azokat jól mellőzi, a tanárai pedig dühösen néznek rá hónapok óta: ejj gyerek, hát nem voltál te ilyen. Miért csak azt tanulod meg, amit muszáj? Ez az évad pontosan ilyen.
Kicsit csalódott voltam a szál miatt, nagyon A-B-C vonal volt. Varys karakteréért kár, nem csak a kétértelmű párbeszédek fognak hiányozni, hanem a készítők mostanra strukturálisan sem tudtak kezdeni vele semmit. Hiába állt pl. a sereg Királyvár alatt, hiába ismerte a rejtekutakat, nulla hírszerzési munkája volt. A következő cliff a Dany – Királyvár összecsapás. Aki az előző rész után azt hitte, hogy a skorpió vs. sárkány mérkőzést nagyjából fix egyesre lehet fogadni, az tévedett. Gung-ho nézők győzzék meg magukat nyugodtan, hogy ez most így teljesen logikus és rendjén való, hogy Dany-ből hirtelen egy Hans-Ulrich Rudel lett. Számomra finoman szólva is váratlan volt, ahogy Drogon Euron teljes flottáját, majd a várfalakon lévő összes skorpiót is egyetlen karcolás nélkül lerendezte. Utána jött a várkapu, és az előtte felsorakozott teljes Golden Company-t is nagyjából két perc alatt megsütötte. Szegény Marc Rissman, nem volt valami hálás szerepe, de így már teljesen érthető, hogy CGI elefántokra miért nem költöttek.
Látván a nagy összefogást, fontos kérdés a jövőre nézve, hogy mi maradhat a politikai és magánéleti intrikákból, amelyek eddig jócskán kijutottak az akció mellé. Az előző évadban a Stark lányok által zseniálisan kiiktatott Kisujj hiánya is égető – bízom benne, hogy az utolsó fejezet tényleg nemcsak egy nagy csata lesz, hanem legalább annyi lélektani fordulatot is hoz, mint amennyit az előző évadokban már megszokhattunk a szériában. Persze van a dologban potenciál: Cersei és testvérei, Cersei és a trón, Bronn és a Lannister-fiúk, Sansa és Daenerys és persze Jon és Daenerys kapcsolata is tartogathat még izgalmas fordulatokat – reméljük, hogy az alkotók tudnak majd élni a lehetőségekkel. A mostani résszel mindenesetre betömték a szánkat – ígéretes felvezetés, na. Plafonra szerelhető ágy Tom hardy sorozat Hyundai felni eladó
Sebestyén Márta előadása tovább növeli a dal titokzatosságát, hangja ugyanis olyannyira különleges benne, hogy joggal merül fel a mozi egyik dialógusában az a kérdés, hogy a gramofonról lejátszott szám berber ének-e. Sebestyén azonban nemcsak a "Szerelem, szerelem" által tűnik fel, mivel az énekesnő több tételhez kölcsönözte még a hangját, sőt az "Én csak azt csodálom" című népdal egy részlete is bekerült még a score-ba, ahol egy igen hatásos ambient alapból emelkedik ki. A romantikus filmeposzok aranykorában a zsáner zenei jellemzői is lefektetésre kerültek. Ezt építgették és fejlesztették aztán tökélyre a hatvanas években az olyan szerzők, mint Maurice Jarre, aki David Lean filmjeihez írt tökéletes epikus, romantikus score-okat, mint például az Arábiai Lawrence vagy a Doktor Zsivágó. Jarre nagyívű, elsöprő erejű alkotásai mellett a stílus másik irányzatát John Barry képviselte, aki inkább az érzelmek és a karakterek szemszögéből közelítette meg az epikus zenéit. Yared Az angol beteg esetében a Barry által kitaposott ösvényt követte, vagyis időtlen score-t hozott létre, melyben nem a konkrét történet, hanem a vele elmondott érzelmi vonal lefestése volt a meghatározó.
A nő dögös. Van egy csipetnyi háborús borzongás, vériszamos szanitécbarakkal és humánus ápolónővel; van hangsúlytalan homoerotikus vonal; gyönyörű pilótadzsekik és festői homokviharok. A zene is rásegít minden pillanatban, hogy ha sírni szeretnénk, akkor a vége felé sikerüljön majd. Nem az a direkt bőgetős film, hanem szép finoman, fakultatíve rábízza a nézőre. Akik 1989 nyarán, az ELTE olasz tanszéki kirándulásán egymás nyakába borulva zokogtak egy frissen vásárolt Humphrey Bogart-poszter alatt, azoknak garantáltan bejön a film. (Akinek nem Inge satöbbi. ) A Casablanca jellegű filmek esztétikájáról felesleges lenne hosszan értekezni, senki sem tartja úgy jónak, de azért akárhányszor meg lehet nézni. Az angol beteget szerintem kettőnél többször senki sem fogja megnézni, hacsak karácsony-délutánonként le nem vetíti majd évente a tévé. Nem azért, mert nem jó, hanem azért, mert jó hosszú. A férfiak, azt hiszem, másodszor sem. Viszont már az is nagy dolog, hogy elsőre nem idegesíti majd föl őket.
Amikor egy váratlan baleset elszakítja kettejüket az expedíció többi tagjától, szenvedélyes viszonyba kezdenek, mely katasztrofális következményekkel jár mind rájuk, mind környezetükre nézve. A DIGI Kft. weboldalain sütiket használ a működés optimalizálásához, a böngészési élmény javításához, a közösségi funkciók biztosításához, az oldal forgalmának elemzéséhez valamint releváns hirdetések megjelenítéséért. ADATVÉDELMI TÁJÉKOZTATÓNBAN és FELHASZNÁLÁSI FELTÉTELEKBEN megtekintheti, hogyan gondoskodunk adatai védelméről, és dönthet elfogadásukról. Köszönjük, hogy az "ELFOGADOM" gombra kattintva hozzájárul a cookie-k használatához. Bővebb információért és személyes beállításokért kattintson ide!
Ezerkilencszáznegyvenkettőben! Vagy harminckilencben... "Ez egy magyar népdal, a dadám énekelte nekem Budapesten, még gyerekkoromban", ez ismerős jelenet, a Kilenc és fél hétben Mickey Rourke is el akarta magáról mesélni, hogy nehéz gyerekkora volt, de elkésett vele. Almásy szerencsére még idejében beszél a lelkéről (pontosabban a dadájáról), így még jó másfél órát vele marad a nő. Aztán stáblista. A nő mellesleg valaki másnak a felesége. Furcsa ez a magyar dolog. Nem vártam én, hogy H betűs baseballsapka legyen a gróf fején, honleányi büszkeségem mégis kevesellte a matyózást. De közben rettenetesen szégyelltem magam érte. Olyan érzés, mint mikor a szilveszteri buliban, amikor egyébként tök jó a hangulat, megkérdezi a házigazda, hogy meghallgassuk-e a himnuszt. Senki se akarja, de nem akarni is ciki, meg akarni is. A film amúgy egész tűrhető. Akik ezredszerre is megeszik az észak-afrikai gyarmatosító dizájnt, azok nem fognak csalódni. A pasi, hogy stílusban maradjunk: átkozottul jóképű.