Nyolc (reneszánsz kori) termen keresztül ismerhettük meg a végvári élet mindennapjait, az 1552-es, híres török várostrom részleteit, majd az 1596-os végzetes csata következményeit és a törökök 91 évvel későbbi kiűzésének körülményeit. Az élményt makettek, viseletrekonstrukciók, hanghatások és pirotechnikai elemek tették teljessé. Kis barangolás és számos kiállítás megtekintése után elhagytuk ezt a pompás építményt, és a Dobó István tér felé vettük utunkat. Itt mindenki kicsit megpihent, ebédelt és barangolt. Közelgő események itt eger budapest. Következő utunk Magyarország legjobb állapotú és legmagasabb Minaretéhez vezetett. Itt azért már nem volt olyan nagy számú a vállalkozó emberek száma, akik megmászták a 40 méter magas épület lépcsőit. A városból kimagasló óriáskerék talán többek számára volt jó megoldás ahhoz, hogy madártávlatból tekintsenek körül. A Minarethez képest nagy előnye, hogy nem kell a szűk csigalépcsőn megmérettetni magát az embernek. Az óriáskerék lábánál van elhelyezve az impozáns méretű EGER felirat, ahol nem hagyhattuk ki a csoportkép készítését.
Gimnáziumunkban 1970-től működik az iskolaújság, "Életünk" majd "Van Életünk" címmel. Az újságunk 2008 óta az interneten is elérhető. A célunk, hogy a tanárok és a diákok értesüljenek az aktuális programokról, népszerűsítsük őket, és később beszámoljunk róluk. Közelgő események itt eger online. Ezen kívül vannak állandó rovataink. Az egyik ilyen a tanárinterjú, hiszen ki ne lenne kíváncsi, hogy az egyik jól ismert tanára mit csinál, ha nem dolgozatot javít és órákra készül. A másik ilyen a diákinterjú, itt általában egy kiemelkedően eredményes diák mesél sikereiről, hobbijáról. Az újságunk elég rugalmas, így szeretettel fogadjuk a saját ötlet alapján megírt cikkeket, valamint szívesen jelentetjük meg iskolánk írói vénával megáldott diákjainak irodalmi alkotásait is. A "munka" általában úgy történik nálunk, hogy az új szám előkészítésénél összejön a szerkesztőség, és áttekintjük, hogy milyen események várhatók a közeljövőben. Megbeszéljük, ki miről akar írni, a cikkek megírása után a helyesírás ellenőrzése következik, biztonság kedvéért többen is részt vesznek ebben a munkában.
II. Miklóst, az utolsó orosz cárt és családját jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta az orosz legfelső bíróság elnöksége. A cári család. Az osztálydüh áldozatai © AP Ezzel eleget tett a cári család még élő tagjai által a korábbi ítélet ellen benyújtott panasznak, s megváltoztatta a legfelső bíróság bírói kollégiumának tavaly novemberi döntését, amelynek értelmében a cár és családja nem rehabilitálható, mivel nem politikai megtorlás (represszió) áldozata volt. A család ügyvédje, German Lukjanov azzal érvelt, hogy repressziónak az állami, illetve végrehajtó hatalommal felruházott szervek által szociális, vallási vagy osztályalapon hozott kényszerítő, jogokat és szabadságot korlátozó intézkedések tekintendők, éppen ilyenek áldozatává vált a cár és családja, és a törvény szerint a rehabilitáció a repressziók minden áldozatának jár. A legfőbb ügyészség képviselője a mostani tárgyaláson is kijelentette: a cári család rehabilitációja nem felel meg az érvényes jogszabályoknak, mivel vélhetően nem politikai motívumok alapján fogták el őket, kivégzésük nem bírósági ítélet alapján történt, nincs adat arról, hogy bármiféle bírósági ítélet született volna velük kapcsolatban, a végrehajtó hatalom jogkörüket túllépő képviselői ölték meg őket, vagyis bűntény áldozataivá váltak.
Július 16. : lemészárolják a cári családot (1918) - Helsinki Figyelő A bolsevikok eleinte titkolták, majd elismerték, de kisebbítették a gyilkosság mértékét, utóbb büszkék voltak rá, és a forradalmi lendület példás megnyilvánulásának tekintették az egykori cárnak, II. Miklósnak és feleségének, öt gyereküknek és négy szolgálójuknak a kivégzését. Aztán a II. világháború után igyekeztek elfeledni a mészárlást, majd szinte tabuvá vált, és még a kivégzés helyszínét, a jekatyerinburgi (szverdlovszki) Ipatyev-házat is lebontották. Azt nem mondhatjuk, hogy az egykori uralkodók meggyilkolása bolsevik vagy orosz jellegzetesség lett volna, de a XX. században Oroszországtól nyugatabbra azért már mégsem irtották ki a detronizált dinasztiákat. Az egykori Romanov uralkodó párnak és teljes családjuknak, négy lányuknak és a cárevicsnek kivégzése Leninék határozták el, és ők adtak parancsot rá. A cár sorsa több ponton az egykori XVI. Lajos sorsát idézi, de a meggyilkolásáig vezető stációk II. Miklósnál még gyorsabban követték egymást, és a vég – ha lehet – még brutálisabb volt, mint francia elődjénél.
Ezekben a napokban Oroszország szerte megemlékezéseket tartanak a Romanov-uralkodóház utolsó uralkodójának II. Miklós cárnak és családjának meggyilkolása 100. évfordulója alkalmából – írja az Osservatore Romano vatikáni napilap július 17-i számában. A család és a szolgálatukban levő személyzet, összesen 11 személy kivégzését a kommunisták a 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel hajtották végre. Somogyi Viktória – Vatikán A helyi kommunisták alapította Uráli Tanács száz éve döntött úgy, hogy a cári családot és a kíséretében lévőket ki kell végezni. Jekatyerinburghoz ugyanis közeledtek a fehérek, és félő volt, hogy a cári család kicsúszik a bolsevikok kezéből. Az uráli bolsevikok július 17-én hajnalban összeterelték a cári családot, II. Miklóst, feleségét, négy lányát és egy fiát, a házi orvosukat, szakácsukat és még két cselédjüket az Ipatyev-ház pincéjébe és agyonlőtték őket. Aki még életjelet mutatott, azzal szuronnyal végeztek, majd a holttesteket egy 21 kilométerre lévő bányába dobták.
Az orosz és magyar állambiztonságnak viszont éppen az 1956-os forradalom bukása után lett fontos, hogy Nagy Imre személyét befeketítsék nyugaton. A kivégzés 1918. július 16-áról 17-ére virradó éjjel történt. Minden viszolyogtató részlet bemutatásától most tekintünk el, de néhányat mégis kénytelenek vagyunk felidézni. A cári családot azzal verték fel álmukból, hogy biztonságosabb helyre viszik őket, majd lekísérték mindegyiküket a ház pincéjébe, és közvetlen közelről lőni kezdtek rájuk. A cár és felesége, Alekszandra Fjodorovna hamar meghalt a főleg rájuk záporozó lövésektől. A lányok sokkal többet szenvedtek, mert a ruhájuk alatt rejtegetett drágakövek felfogták a lövedékeket. A gyilkosok ezek után szuronnyal próbálkoztak, de azzal sem ment. Végül főbe lőtték a még lélegző lányokat. A holttestek eltávolítása többnapos kálvária volt, aminek taglalásától megkíméljük az olvasót. A vörösök eleinte igyekeztek úgy beállítani a dolgot, mintha szükséghelyzet lett volna, hiszen már a közelben voltak a fehérek, és valóban hetek múlva el is foglalták a várost.
Filip Goloscsokin hadügyi komisszár azonnal Moszkvába utazott, hogy Lenin jóváhagyását kérje. A szovjet vezérnek azonban nem volt ideje arra, hogy a Romanovok sorsáról töprengjen, ugyanis egy közelgő moszkvai felkelés kitörését próbálta megakadályozni. Goloscsokin július 3-án este érkezett meg Moszkvába, és arra számított, hogy – az ügy komolysága okán – rögtön bebocsátást nyer Leninhez. Nem így történt. Négy nappal később a komisszár kénytelen volt beletörődni, hogy dolgavégezetlenül kell hazatérnie. Nem találkozott Leninnel, aki továbbra sem volt hajlandó jóváhagyni az Uráli Szovjet döntését és egyre csak a peres eljárásról üzengetett. Már épp indult volna, mikor valami váratlan dolog történt: Jakov Szverdlov, Lenin jobb keze hívatta magához. A találkozó rövid ideig tartott. Szverdlov higgadt maradt, és kimondta a kimondhatatlant: ha Jekatyerinburg elesik, a cárnak meg kell halnia. Szomorú szemekkel nézett Goloscsokinra, és így szólt: "Elvtárs, ha képes megszervezni egy pert, legyen.
1920 februárjában a berlini rendőrség megmentett egy fiatal lányt, aki bele akarta magát fojtani egy csatornába. Két éven át elmegyógyintézetben tartották, ahol többnyire nem volt hajlandó megszólalni. A hatóságok szerint orosz származású volt, ezért végül megengedték az oroszul beszélő Arthur von Kleist bárónak, hogy otthonába vigye. Két hónap elteltével a lány váratlanul kijelentette, hogy ő Anasztázia. Története szerint a jekatyerinburgi tömeggyilkosság idején egyik nővére mögé rejtőzött, de ő is megsebesült, és elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, akkor tudta meg, hogy a kivégzőosztag egyik tagja mentette meg az életét. Ezután az ő családjával utazott Romániába, majd egyedül folytatta útját Berlinbe. Az egész világot lázban tartotta az eset A hír, hogy Anasztázia életben lehet, sok látogatót vonzott Kleist báró házába, és a lány, hogy az állandó kérdezősködéstől megmeneküljön, megszökött. Öt évig állandóan úton volt, és gyakran került kórházba. 1925-ben a cár édesanyja, a dániai száműzetésben élő özvegy Marija cárné - érthetően - aggodalmaskodott, és kérte, hogy alaposabban vizsgálják ki az ügyet.