Fliegaufnak úgy kellett bemutatnia ezt a nagyon összetett ügyet, hogy azért visszaadjon valamit annak valóságából, de közelebb is vigyen annak megértéséhez, ne pedig tovább szítsa a feszültségeket. Hogy ne legyen ebből a filmből is egy újabb Szíven szúrt ország. Ehhez azt a módszert választotta, hogy eltávolodik a valóságtól, ugyan a valódi ügyet veszi alapul, de játékfilmet forgat, amatőr szereplőkkel. A történet három fontos oldala – az elkövetők, az áldozatok és a hatóságok – közül pedig leszűkíti a fókuszt az áldozatokra, illetve indirekt módon a hatóságokra. Csak a siel bleu. Fliegauf ezt vállalta, amit azért fontos az elején tisztázni, mert már az is önmagában lényeges állítás, ki mit tart elsődlegesnek az ügyből. A magyar bemutató a film szempontjából a lehető legjobb körülmények között zajlott le, leszámítva persze, hogy húsvétkor az emberek inkább könnyed vígjátékokat akarnak nézni. Mire bemutatják nálunk, a nézők tudják, a film óriási siker volt Berlinben, megnyerte a zsűri nagydíját, a külföldi kritikusok többsége imádta, az ország mostanában megtépázott megítélésének pedig nemhogy ártott, de kifejezetten jót tett a szembenézés ezzel a témával.
A baj azonban nem az vele, hogy didaktikus, hanem hogy életszerűtlen – mintha egy gyilkossági hírhez érkező kommentek összes közhelyét akarta volna belesűríteni egy párbeszédbe, ami a legkevésbé sem hangzik hitelesen két rendőr szájából abban a helyzetben. Az állami rasszizmus témája, bármit is jelent ez pontosan, biztosan nem foglalható össze ilyen egyszerűen. Kár ezért, mert a valóság itt sokkal erősebb volt, a tatárszentgyörgyi gyilkosság után az egyik helyszínelő konkrétan levizelte a ház körüli lábnyomokat. Nincs az a párbeszéd, ami ezt visszaadná. Ilyen puszi nincs Hasonló a helyzet a történet szempontjából mellékes kocsmai verekedési jelenettel – érthető szándék, hogy a pattanásig feszült hangulatot akarja megmutatni a rendező egy képben, de ezt sem lehet megúszni ilyen egyszerűen. Csak a sel de la terre. Erős a gyanú, hogy azokkal a témákkal szemben, amiket jól ismer, Fliegauf ezekhez a problémákhoz nem tudott igazán közel kerülni. Ennek híján pedig nem jut túl a sablonokon és a paneleken, amikkel az ilyen helyzeteket kellő távolságból le szokás írni.
Idén azonban az Oscar-díjra nevező bizottságban Andy Vajna filmszakmai kormánybiztos felkérésére a Filmalap Filmszakmai Döntőbizottságának öt tagja (Divinyi Réka, Havas Ágnes, Kovács András Bálint, Miskolczi Péter, Andy Vajna), valamint Angelusz Iván producer, Gárdos Péter filmrendező, Koltai Lajos operatőr-filmrendező, és Lovas Balázs forgatókönyvíró foglal majd helyet. Andy Vajna Az Oscar-díj szabályzata szerint azok a magyar filmek verseengenek...
Mire eldördülnek a lövések, sikerül elérni, hogy azoknak súlyuk legyen, hogy tényleg fájjon az éles hang. Hamis illúzió lenne azonban azt gondolni, közben közelebb jutottunk a háttérhez, és jobban megértettük a helyzetet.
1944 augusztusában a németek által megszállt Varsóban a Honi Hadsereg vezetésével felkelés robbant ki azért, hogy még a szovjetek érkezése előtt felszabadítsák a várost. A lázadást a németek a Don-kanyarból visszatérő második magyar hadsereg maradékával (amely mintegy harmincezer főt tett ki) szándékoztak leveretni. “Lengyel, magyar, két jó barát” – íme az első Novák Katalin nagyinterjú, amióta államfő lett – Szegedi hírek | Szeged365. Ezzel szemben katonáink inkább kötszereket, lőszereket adományoztak a szabadságukért harcoló lengyeleknek, esetenként közös templomi miséken is részt vettek. Magyar korridor címen dokumentumfilm is készült a felkelők és honfitársaink kapcsolatáról. 1945–1990: A szocializmus évtizedei A második világháborút követően mindkét állam határai megváltoztak, Magyarország elveszítette területi szerzeményeit, míg Lengyelországot "nyugatabbra tolták", így például a jelentős lengyel lakossággal és múlttal bíró Vilnius és Lemberg is a Szovjetunió részévé vált. A negyvenes évek második felében beköszöntött a kommunizmus, ami egyben a két ország közötti kapcsolatok átalakulását is magával hozta.
A gazdasági és a katonai együttműködéseket 1955-től a Varsói szerződés erősítette meg. A rendszer hibái mindkét államban felkeléshez vezettek. 1956. június 28-án reggel Poznanban a fémművek dolgozói sztrájkba kezdtek, majd délelőtt százezres tüntetésen követelték a munkakörülmények javítását, bérük emelését és az élelmiszerárak csökkentését. A rendfenntartásra kivezényelt katonák közül sokan inkább átálltak a tüntetőkhöz, ezért még aznap délután orosz tisztek érkeztek a városba, és átvették a parancsnokságot. Másnapra leverték a felkelést, melynek a magyarhoz hasonló véres megtorlására nem került sor, összesen huszonkét embert állítottak bíróság elé, többségüket felmentették. Budapesten 1956. október 23-án a felkelő lengyelek melletti szimpátiatüntetést tartottak a Bem téren. Lengyel magyar két jó barát együtt harcol s issza borát. A demonstráción olyan rigmusok is felhangzottak, mint " Függetlenség, szabadság, lengyel–magyar barátság! " vagy " Minden magyar együtt halad, követjük a lengyel utat! ". Az eseményekről beszámoltak a jelentős lengyel napilapok, melynek hatására Lengyelország-szerte nagygyűléseket tartottak, önkénteseket toboroztak vagy vért adtak.