Hazaindult vélle; s amind menne, egy faluba elestéledik, bészáll egy gazdához, akinek egy leánya vót. Ez a leány úgy megszerette az aranszőrű báránkát, hogy feltette magába, hogy ellopja. Éfél körül meg es akarta tenni; de mikor a báránhoz nyólt, hezzaragadt a szőrihez. Reggel felkőt a legén, hogy elinduljon, s hát a leán a báránkához van ragadva! Nem tudta onnét levenni, s a báránt sem hagyhatta el; így kellett hát elindulni, s a bárán a szőrin vitte a leánt. Elig ért a szállásától a harmadik szomszédig, veszi a furulyát, furulyálni kezd, s arra a bárán es táncnak ered; táncol a bárán, bárán szőrin a leán. Egy asszony a kapu sorkánál kinyeret vetett bé a kemencébe; kinez, s lássa, hogy a leán táncol a bárán szőrin; kifut a sűtőlapáttal, s megriassza a leánt: – Menj haza, ne ügyetlenkedj itt künn! De a leán csak táncol. Hezzaüt a lapáttal: – Hát te még nem akarsz szót fogadni? De ugyan megesett neki es, mett a lapát a leán farára ragadt, s a lapát végire a sütőasszon. Őt es a bárán elvivé; s elmenének a templomig.
Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony – azt mondta az édesapjának – elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál. Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár. – Éppen jókor jöttél – mondá a gazda -, mert elcsaptam a juhászomat.
Részletek Könyv címe Magyar mese- és mondavilág 1. kötet Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját. No, mégsem úgy volt egészen. A legkisebb ügyibevaló legényke volt, nem nézhette, hogy a testvérei egész nap ácsorognak, ő bizony - azt mondta az édesapjának - elmegy világgá, s addig meg sem áll, míg valami jó helyet nem talál. A szegény ember bezzeg nem bánta, hadd menjen: eggyel kevesebb kenyérpusztító lesz a háznál. Elment a legkisebb legényke, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, s estére kelve egy faluba ért. Ott megtudta, hogy van a faluban egy erős gazdag ember, akinek annyi juha van, mint égen a csillag, s most éppen pásztort keres a nyáj mellé. Ment egyenest a nagy juhosgazdához, s elémondta, hogy mi jóba jár.
1823. január 1. -én született Kiskőrösön, Apja Petrovics István, mészáros mester. Anyja Hrúz Mária. 1824-ben Kiskunfélegyházára költöztek, ezt a helyet tekinti a költő születési helyének. Iskolái: Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmecbánya. Az ifjú kor a vándorlás évei: A költő apja 1838 tönkrement és 5-6 év nyomorúság következik, majd a vándorlás évei. Először Pesten a Nemzeti Színházban lesz kisegítő, majd Sopronban katonának áll. Betegsége miatt leszerelik. A puszta télen elemzés facebook. Pápán diákoskodik, itt ismerkedik meg Jókai Mórral. 1842 május 22-én az Atheneum c. folyóiratban megjelenik Borozó c. verse. 1842-43-ben vándorszínésznek áll. 1844 febr. -ban Debrecenből gyalog Pestre megy, ahol Vörösmarty támogatásával a Nemzeti kör vállalja verseinek kiadását. 1844 július 1-től a Pesti divatlap szerkesztője. ). És még ennél is közelebb hozza a földhöz a téli természetet: - a napot lehajolva közelítő öregemberhez hasonlítja. utolsó sora átvezet a következő egységbe (így sem igen sokat lát a pusztaságon. )
Semmi dolga, ezért pipázik, de még ez a semmittevés is valahogy kötött: eszébe sem jut, hogy mással is tölthetné az időt, ez pedig már szolga voltának következménye. Ily módon Petőfi együttérzése és forradalomvárása is megnyilatkozik a pipára gyújtás részletes leírásában. A Puszta Télen. Ezután a kép újra távolodik, és visszakerülünk a konkrét mozzanat megfigyelése után az általánosság szférájába: a következő versszak egy csárdát mutat be, de nem egy adott, konkrét csárdát látunk, hanem általánosságban kapunk hírt a néma csárdákról, amelyek szintén téli álmot alszanak a csaplárral és a csaplárnéval együtt. Itt, a 6. strófában a csárdát ábrázoló képet a "de" szóval vezeti be Petőfi, és rögtön a csend et, a kihaltság ot nyomatékosítja: De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat. A csárda életében a hangosság, a zaj, a lárma lenne a természetes, de most nem a megszokott módon zajlik itt az élet, hanem csak pislákol.
Petőfi mesteri módon fest nekünk néhány sorban valóságos kis életkép et a téli tanyáról, az istálló világáról. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!