A Gyulafehérvári Főegyházmegyei Papi Továbbképzési Program keretében május 16-19. között a csíksomlyói Jakab Antal Házban két képzést tartottak szakemberek a keresztény értékrendű vezetés témájában. A két egymást követő rendezvényre szép számban érkeztek a főegyházmegyében szolgáló lelkipásztorok, akik munkájukból adódóan vezető szerep(ek)et betöltvén, e szerepük szakszerűbb és hatékonyabb gyakorlására törekednek. Már tavaly több mint félszáz pap érdeklődőtt a témakör iránt, így a többrészes képzéstömb első modulját, A vezetés alapjai t idén újra megszervezték, valamint sor került folytatásként a második modulra, a Hogyan legyek jó vezető? GloboTV - Kell egy csapat!- sikeres Bocskaisok. képzésre. Dr. Szigeti Ágota Orsolya, Dr. Berke Szilárd, Dr. Borbély Csaba, a Kaposvári Magyar Agrár és Élettudományi Egyetem docensei idén is szaktudásukkal, tapasztalataikkal, tanácsaikkal segítették a jelenlevőket abban, hogy jobban értsék, mi miért működik úgy egy közösségben, ahogyan, illetve láthassák azt, hogy különböző vezetői stílusok, döntések, viszonyulások hogyan hatnak munkatársaikra, a közösségre.
A hosszú szezon és hőség sem segített, de sokat tanulhatunk ebből a vereségből. El kell fogadni, hogy nem lehet minden meccset megnyerni. Kell egy csapat teljes film. " Az angol szakvezető egyben dicsérte a magyar csapatot, amely szerinte nagyon jól állta a sarat a letámadással szemben is. Úgy vélte, a döntetlen igazságosabb lett volna, a büntető vitatható volt, de nem volt elég helyzetük ahhoz, hogy nyerjenek. "A magyar csapat nincs a hét-nyolc legjobb válogatott között, de nagyon nehéz futballozni ellene, ezért ha nem játszunk nagyon jól, nem tudjuk megverni" - összegzett Southgate. A magyar válogatott három nap múlva, kedden az Európa-bajnok olaszok vendége lesz Cesenában a Nemzetek Ligája második fordulójában. MTI UEFA Nations League Boldogság, büszkeség az egyik, csalódottság a másik oldalon - meccs utáni nyilatkozatok 15/06/2022 07:29 UEFA Nations League Szalai Ádám provokációnak nevezte az angol szurkolók viselkedését, a csapat pedig ismét bizonyított 15/06/2022 06:16
Csakúgy, mint ahogy a röplabdában a feladott labda, vagy a futball gólpassza, ez az eredmény is feltételezi a társak gyakran láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen támogató jelenlétét. Balázs készülésében hárman vettünk részt az utóbbi hónapokban. A nem kevésbé kiváló anglofil és egyben gyerekkori legjobb barát (buddy and soulmate), Bodnár Gergely szerepe aligha túlértékelhető a felkészülésben. Balázs és Gergő kitartó és kritikus beszédpartnerekként egymást segítették át az akadályokon. Kell egy csapat könyv. Ha a versenyszabályzat ezt lehetővé tenné, akkor mindkettejüket díjazni kellett volna! Tanárként voltaképp magam is tanulótárs voltam, hiszen a szó szoros értelmében mindhárman egyaránt új dolgokat tanultunk; terra incognitán jártunk. Hogyan tovább? Triónk nem dől hátra ezután sem; már az OKTV előtt kitűzött célunk volt a valódi felsőfokú anyanyelvi vizsga letétele (proficiency C2), amely ellentétben a Magyarországon viszonylag elterjedt és sok diák által teljesített felsőfokú nyelvvizsgákkal (advanced C1), eggyel magasabb szintet képvisel.
A Uriah Heep esetében mindig is sarkalatos pontnak számított a basszusgitáros személye, ugyanis azon bandák közé tartoznak (például a Deep Purple-lel ellentétben), ahol a basszus nem a hangképben megbújva szolgáltatja a megbízható és pontos alapot, hanem kiemelkedik belőle, valamint igencsak technikás is. A méltán legendás elődök (Gary Thain és Trevor Bolder) helyén 2013 óta álló, a Zodiac Mindwarp And The Love Reaction -ből megörökölt Davey Rimmer elképesztő finomsággal és őserővel szólaltatta meg a témákat, a saját egyéniségével is átitatva őket. Roppant intelligensen muzsikáló, nagy valószínűséggel Geddy Lee -kúrán (is) edződött tettestárshoz jutott leigazolásával a Heep. A kiváló egyéni teljesítmények mellett azért marad emlékezetes számomra ez a Uriah Heep-koncert, mert egy olyan csapatot láthattam és hallhattam, amelynek a tagjait nem csak az köti össze, hogy remekül egymásra tudnak hangolódni zeneileg, hanem a barátság is. Minden színpadi gesztusuk igazi összetartozásról árulkodott, és a számok közbeni jammelések sem elsősorban azért történtek, hogy valamelyik zenész megmutassa, mekkora hangszeres zseni, hanem mert Heep-ék élvezik az együtt kivitelezett jammelést, és kész.
Mezőkövesden egy erőteljes, a fiatalokat megszégyenítő életerővel ügyködő Uriah Heep tette le a névjegyét egy rövidsége ellenére is teljes értékű koncerttel. Bernie Shaw ezer közül is rögtön felismerhető hangján már érezni az évek múlását (aki fénykorában akarja hallani, az 1995-ös Sea Of Light Heep-lemezt tegye fel, méghozzá jó sokszor), viszont még így is elsőrangúan énekel, kinyomja a magasakat, és frontemberként olyan vitalitás árad belőle, ami itthon sajnos – évjárattól függetlenül – senkiből (részben ez az oka annak, hogy nem tudunk kitermelni egy nemzetközi szinten is megkerülhetetlen tényezővé előlépő hard rock zenekart). Phil Lanzon a lehető legprofibban dolgozta meg a Hammond-orgonát, amiből a legszebb retro hangzásokat csalta elő, a súlyos beteg Lee Kerslake helyét 2007-ben átvevő Russell Gilbrook pedig úgy csépelte a szerelését, hogy az ember már attól leizzadt vele együtt, hogy nézte őt. Láttam már pár keményen odasózó dobost, de olyan kíméletlent, mint ez az 55 éves úriember, még soha.
Nos, az a helyzet, hogy bár a Heep jóval kevesebb embernek vált kedvencévé, mint a fent említett kollégák, ez nem a teljesítményüknek köszönhető, az ugyanis semmivel sem rosszabb az úgynevezett A-ligásokénál. Egyszerűen csupán arról van szó, hogy mindig is kevésbé szerencsések voltak náluk menedzsment és marketing terén. 1970-es első lemezétől kezdve a brit Uriah Heep meghatározó, sőt stílusteremtő zenekar volt, amely számos átalakuláson ment keresztül, ám a lényege, zenei magja (a gitáros Mick Box állandó jelenlétének köszönhetően) változatlan maradt: a különféle hatások csupán beépültek a Heep muzsikájába, de nem írták felül az alapkoncepciót. A banda 5 évtizedes eddig pályafutása alatt több jellegzetes orgánumú kiváló énekest is felvonultatott, akinek a neve mind egy-egy zenei korszakkal forrt össze. 1969-től 1976-ig David Byron látta el a frontemberi feladatot: teátrális színpadi viselkedése, öltözködése, valamint a csapat többszólamú opera-rock énektémái (Byron mellett a billentyűs Ken Hensley, a dobos Lee Kerslake és Mick Box is alaposan kivette a részét a vokálozásból) óriási hatást gyakoroltak a Queen re és Freddie Mercury ra.
Ekkorra már szépen megtelt érdeklődőkkel a Kavicsos-tó Szabadidőpark, és kíváncsian vártuk a bulit, amelyről – a 2013-as Pecsa-béli Heep-koncertélményemből kiindulva – sejtettem, hogy igazi energiabomba lesz. Nem csalódtam ezúttal sem… A zenekar a legutóbbi, 2018-ban kiadott stúdióalbumát ( Living The Dream) nyitó Grazed By Heaven- nel robbant elénk, és azonnal feszes tempót diktált, ráadásul kitűnő hangzással. Ezt az 1982-es Abominog lemez közönségkedvence, a Too Scared To Run követte, majd jött még két dal az új lemezről (a Black Sabbath -súlyosságú címadó tétel és a lendületes Take Away My Soul), aztán a koncert végéig a kötelező régi slágerek váltották egymást. Nem tudom, hogy a csúszás miatt, vagy azért, mert a szokásosnál rövidebb fellépésre szerződtek, de másfél óráig sem tartott az öröm: a banda úgy 80-85 perc után megdicsőülten elhagyta a színpadot. Gyakran hangoztatott közhely, hogy a Uriah Heep egy örök másodvonalas brigád, amely nem tudta felküzdeni magát az élbolyba a 70-es években, mivel olyan csapatokkal kellett versenyeznie a hallgatók kegyeiért, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy a Black Sabbath, és ezek színvonalát nem ütötte meg.
Byront az egyik legjobb progresszív hard rock zenekarból, a Lucifer's Friend -ből érkező John Lawton váltotta az énekesi poszton, akivel a csapat populárisabb, olykor a funkot és a diszkó-rockot is felvállaló irányba indult el, majd a John Sloman nal és Peter Goalby val készített lemezeken a 80-as évek elején fénykorát élő AOR műfajjal kísérletezett a zenekar. 1986-ban érkezett Goalby helyére a jelenlegi énekes, a kanadai Bernie Shaw, akivel eleinte az AOR vonalat vitték tovább, de végül fokozatosan visszatértek a vegytiszta hard rockhoz, amelynek ékes példáját nyújtotta tavalyi lehengerlő albumuk is. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy míg a 70-es években a billentyűs-énekes Ken Hensley volt a Heep fő dalszerzője, mára tökéletesen átvette a szerepkörét Box és az 1986 óta tag Phil Lanzon billentyűs összeszokott párosa, ők is ontják magukból a fülbemászó melódiákkal megfejelt izmos rockot és a potenciális slágereket (amelyekből csakis a rádiós szerkesztők szűklátókörűsége miatt nem lesz sláger).