Egészen 1705-ig tartott, mire Béri Balogh Ádám végleg határozott jövője felől, ezután azonban Rákóczi egyik legkitartóbb és leghűségesebb katonája lett. Hadszervező kvalitásairól és bátorságáról híven tanúskodik az 1706 novemberében Győrvár és Egervár között vívott ütközet, ahol a győztes lovasroham élén három fejsérülést szenvedett. A férfi 1707-ben Rabutin felvonuló csapatai felett is diadalmaskodott, sikerei és parancsnoka, Esterházy Antal kérése ellenére azonban a kuruc hadvezetés nem járult hozzá brigadérosi előléptetéséhez. Ennek fő oka valószínűleg Béri Balogh korábbi tétovázása volt, az ezredes azonban újra és újra tanúbizonyságot tett hűségéről, így például az 1708. évi trencséni kudarc után is kitartott Rákóczi mellett. Miután a vereséget követő hónapokban a kuruc tisztikarból többen átpártoltak I. József (ur. 1705–1711) oldalára, Béri Balogh előléptetése időszerűvé vált, így 1708 szeptemberében a férfi már brigadérosként aratott győzelmet Kölesdnél az északra törő rácok ellen.
Ezek után Béri Balogh Ádám életútját követtük előadónk írányításával. Ősei mind nagyhírű vitéz katonák voltak. Ő maga középbirtokos nemes, főszolgabíró, kuruc brigadéros. Kézirata grafológusok szerint erős egyéniségről tanúskodik. Bírái sem meghajlítani, sem megpuhítani nem tudták, a legdrágábbat, az életét áldozta hazájáért. Mindvégig a Dunántúlon harcolt, meghódította Kőszeget. Híres portyázó volt, kétszer eljutott Bécs határáig. 1665 körül született Vas vármegyében. 1690 körül feleségül vette Festetics Juliannát (apósa császárhű labanc). Nyolc gyermekük született. 1700-tól Vas megye főszolgabírója. 1704-ben csatlakozott Rákóczihoz. 1706. november 6-án Győrvárnál diadalt aratott, ő maga három fejsebet kapott. 1707. február 10-én Balatonkenesénél győzte le a császári seregeket. 1708. augusztus 9-én brigadérosi kinevezést kapott, de erről nem értesülhetett a harci helyzet miatt. 1708. szeptember 2. A kölesdi csata. 1709. februárban átvette a brigadérosi kinevezést. 1710. október 28. A Szekszárd környéki harcok során a rácok bekerítették és elfogták.
1705-1711) oldalára, Béri Balogh előléptetése "időszerűvé" vált, így 1708 szeptemberében a férfi már
Története [ szerkesztés] A kő a British Museumban A követ Pierre-François Bouchard ( 1772 – 1832) francia kapitány fedezte fel Egyiptom Rosette (ma Rashid) nevű kikötővárosában 1799. július 15-én. Napoléon Bonaparte tábornok egyiptomi hadjáratát (1798–1801) számos tudós is kísérte. Miután 1798 -ban megalapította az Egyiptomi Intézetet (Institut de l'Egypte) Kairóban, mintegy ötvenen tagjai lettek. Bouchard a Rosette melletti Fort Julien építési munkálatait vezette, amikor e fekete kőre lelt. Könyv: A rosette-i kő (William Dietrich). Azonnal megértette a jelentőségét, és bemutatta Abdallah Jacques de Menou tábornoknak, aki elrendelte a kőnek az intézetbe való szállítását, ami 1799 augusztusában meg is történt. 1801 -ben a franciáknak vissza kellett vonulniuk. Vita alakult ki a tudósok eredményeivel kapcsolatban – a franciák meg akarták tartani őket, míg a britek, III. György király nevében, hamisítványnak tartották az egészet. Étienne Geoffroy Saint-Hilaire francia tudós William Richard Hamilton angol diplomatához írott levelében azzal fenyegetődzött, hogy a felfedezéseket elégeti, amivel egyértelműen az alexandriai könyvtár leégésére utalt.
A rosette-i kő Az egyiptomi első dinasztia alapítója, a régi egyiptomi csillagászok feltevése szerint, időszámításunk előtt mintegy négy évezreddel uralkodott. Ha nem is fogadjuk el hitelesnek a fenti adatot, nem lehet túlságosan nagy az eltérés, mert az egyiptomi történelemmel foglalkozó tudósok a negyedik és harmadik évezred közé helyezik ezt az időszakot. Az első dinasztia megalapítása Mena fáraó nevéhez fűződik. Uralkodása alatt bontakoztak ki az egyiptomi műveltség csírái, és az egyiptomi írásrendszer. Az ásatásokból napfényre került legrégibb írott emlékek e kor maradványai, s már igen fejlett írásrendszerről tanúskodnak. Virtuális tárlat: Rosette-i kő (British Museum). Elefántcsonttáblák, kőfeliratok, papirusztekercsek temérdek bizonyítékot szolgáltatnak erre. E nagyszámú írásos tanúsítványnak három évezreden keresztül senki emberfia hasznát nem vehette. Egyszerűen nem tudtak velük mit kezdeni. Az ókor, a középkor, sőt az újkor tudósai hiába szentelték életük az eléjük került hieroglifák megfejtésének, eredményt nem értek el.