Ivo Andric: Híd a Drinán című regénye egy vaskos, több évszázadon átívelő regény. Az író boszniai (jugoszláv), ezért a művéért kapott irodalmi Nobel-díjat. Most ezzel a könyvvel "utaztam" a délszláv államokba, a mai Bosznia-Hercegovina területére. Ez a vidék nincs messze tőlünk, néhány száz kilométer délre fekszik. Viszont mégis olyan keveset tudunk róla. Magyarország déli határát átlépve a mai Horvátországon át érjük el Boszniát. Ez az állam kb. fele akkora, mint a mi országunk, s lakossága is nagyjából a miénknek a fele. Ivo Andric Híd a Drinán (1973) - Vatera.hu. Fővárosa Szarajevó. A regény helyszínét az ország egyik fontos pontja adja: a Drina folyó legkeletibb boszniai pontjánál fekszik Visegrad városa, itt követhetjük végig a település életét a 16. századtól a 2o. századig. Ezen a fontos ponton, amely ma a bosnyák-szerb határnál fekszik a törökök építettek egy kőhidat. Ez a híd a regény "főszereplője". A hidat egy olyan török főúr építtette, akit gyerekként erről a vidékről hurcoltak el a törökök. Felnőttként itt kapott "hivatalt", s első dolga volt, hogy összekötötte a nyugati és keleti partot egy több boltívvel szépen megtervezett kőhíddal.
Annál borúlátóbb viszont a befejezés, ha ténylegesen elfogadjuk e fenti felfogást. A híd megsemmisülésének kezdetével ugyanis jószerével egy egész civilizáció: a hitre, az örökkévalóság földi megtestesüléseinek megbecsülésére épülő társadalmi berendezkedés eltűnése veszi kezdetét. Híd a drinán - Andric, Ivo | A legjobb könyvek egy helyen - Book.hu. Lehangoló jövőkép tárul elénk, a magunkba nézés azonban javíthat valamicskét a helyzeten. Ehhez ad némi segítséget Ivo Andrić a hídéhoz hasonlóan szilárd erkölcsi tartása és a Híd a Drinán.
Közepes vízhozama a torkolatánál 370 m³ másodpercenként. Vízgyűjtő területe 19700 km². Sajnos a Drinának szomorú közelmúltja is van: a délszláv háborúban pont itt, Visegrádon elharapózott az etnikai ellenségeskedés, s itt, Visegrádon, a Fehér Sas néven ismert félkatonai szervezet központjában 1992. június 7-én öt muzulmán férfit lőtt a Drina folyóba egy Mitar Vasziljevics nevű háborús bűnös. Azóta eltelt másfél évtized, béke van a boszniai Visegrádon, s ma nyugodtan ihatunk egy kávét a híd végén lévő vendéglőknél, vagy ehetünk egy mennyeien finom bureket az Európa Pékségben (Pekara Evropa). Ha pedig megittuk hozzá a joghurtunkat is, elindulhatunk Visegrád környékének a felfedezésére. Én két kirándulást ajánlok. Oboriska gondolatvirágai: Híd a Drinán. Az egyik dél felé vezet a városból: ha Goražde felé tartunk az 5-ös számú főúton, akkor szinte égbe nyíló sziklák között nyíló szurdokban folyik a Drina. A völgyet itt délről a Suva gora (1127 m), a Bujak (1221 m), a Vučevica (1491 m) és a Gostun (1207 m) hegyei, északról pedig az Ivica (1496 m) csúcsa szegélyezi.
De aztán lassacskán az emberek sorfala is ritkulni kezdett. A falusi asszonyok közül mind többen visszamaradtak. A legcsökönyösebbek az anyák voltak, akik úgy szaladtak a menet után, mintha tizenöt évesek volnának, az országút árkának egyik oldaláról a másikra ugráltak, arra törekedtek, hogy megzavarják a csendőröket, s minél közelebb legyenek gyermekükhöz. Ezt látva, az izgatottságtól sápadt legények szabódva most már maguk is megfordultak és oda-odakiáltották: — Eredj már haza, ha mondom! De az anyák még sokáig mentek utánuk, semmit sem látva, csak a Hukat, akit most elvisznek tőlük, és nem hallva semmit a világból, csak a saját sírásukat. Aztán ezek az izgatott napok is elmúltak. Az emberek szétszéledtek a falvakban, és lecsöndesedtek a városban. Mikor aztán az újoncok első levelei és fényképei megérkeztek Bécsből, minden könnyebbé és elviselhetőbbé vált. Az asszonyok a levelek és a fényképek fölött is sokáig sirdogáltak, de most már sokkal enyhébben, nyugodtabban. A portyázó különítményt föloszlatták, és tagjaik elhagyták a várost.
"Vigyél el az Egyesült Államokba, vigyél el a Golden Gate-hez, asszimilálódni fogok" – éneklik ezek a jugó csávók. Nyilván nem lehet hinni nekik, és ettől lesznek hitelesek. Tavaly augusztus végén a tartalom és a forma kapcsolatát boncolgattam egy kellemesen köldöknézegető blogbejegyzésben. Konklúzióként azt a közhelyet közöltem veletek, hogy hiába a népszerűnek tűnő témák (pl. London, macska, kábítószer, jó útra térés stb. ) egy könyvben, ha valaki nem tud írni. És ennek ellentéte is igaz: a leglaposabbnak tűnő téma […] Egészen biztos, hogy vér szerinti magyarok is vannak az őseim között, csak éppen nem tudok róluk. A német, osztrák, lengyel, szerb és horvát felmenők majdnem biztosnak látszanak, ami megnyugtatóan kevert génbanknak tűnik, ugyanakkor nem könnyíti meg az identitást, és hát a nacionalista szólamokkal való zavartalan azonosulás sem megy túl könnyedén. […]
A kapuban már régen nincs őrség, s az emberek éppúgy üldögélnek, mint azelőtt. Gyorsan eltelt két esztendő. S azon az őszön az első újoncok valóban hazatértek, tisztán, megnyírva, jól tápláltan. Az emberek összegyülekéztek körülöttük, ők pedig meséltek a katonaéletről, a nagyvárosokról, amelyeket láttak, s beszédjükbe furcsa és idegen kifejezéseket kevertek. Mikor a következő korosztály újoncaira került a sor, már sokkal kevesebb volt a sírás, és sokkal kisebb a riadalom. Egyáltalán minden könnyebbé és megszokottabbá vált. Új ifjak nőttek föl, akiknek már nem volt sok világos és élő emlékük a török időkből, s akik sok tekintetben már elfogadták az élet új módját. A kapuban azonban a kasába régi szokásai szerint folyt az élet. Az új ruházkodási módra, új hivatalokra és dolgokra való tekintet nélkül itt mindannyian a régi kasaba emberei voltak — olyanok, mint ősidőktől fogva mindig — beszélgetés közben, ami szívük és képzeletük valódi és igazi szükséglete maradt. Az újoncok lázadozás és tolongás nélkül indultak.