2018. augusztus 7. 13:46 Múlt-kor Egy lovag számára egy megbízható csataló épp oly létfontosságú volt, mint a bátorság vagy épp a kiváló fegyverzet. Nem meglepő hát, hogy a harcosok hátasaik iránti rajongása rendre visszatérő elem volt szinte valamennyi kultúra irodalmi hagyományában. Bukephalosz Nagy Sándor csataménje, Bukephalosz valószínűleg a világtörténelem egyik – ha nem a – leghíresebb lova. A legendás állat a feljegyzések szerint ugyanazon a napon született mint Alexandrosz és természetét tekintve is tükörképe volt a nagy hódítónak. A hagyomány szerint bár gyönyörűbb és gyorsabb volt még Pegazusnál is, vadsága miatt sokáig lehetetlen volt megszelidíteni. Bárki is próbálkozott, azt nem csak levetette magáról, de még fel is falta. Bukephaloszt végül az ifjú Alexandrosz mégis képes volt megszelidíteni azáltal, hogy felismerte, hogy a ló a saját árnyékától vadul meg, ezért betörése során mindvégig a nap felé fordította az állatot. Nagy Sándor hadjáratai során gyakorta indult csatába Bukephalosz hátán.
Az "isteni" császár lovak iránti rajongása abban is tetten érhető volt, hogy privát fogathajtópályát épített magának Rómában, sőt – korabeli feljegyzések szerint – Incinatusnak márványistállót, elefántcsont lószerszámot, bíbor takarót, drágakővel ékes nyakláncot adományozott, és még egy római palotát is, személyzettel, berendezéssel, hogy méltó módon fogadhassa a nevében meghívott vendégeket. Emellett, mint imperator – a hadsereg parancsnoka – elrendelte, hogy az állat nyugalma érdekében a cirkuszi játékok előtti napon a környék lakossága ne hangoskodjon, és ezt katonai járőrök ellenőrizték. Senecától, a kor jeles történetírójától tudjuk azt is, hogy a császár egy időre konzulnak, azaz legfőbb római tisztségviselőnek is kinevezte a kocsiversenyeken kiválóan teljesítő mént. Egyesek szerint azért, hogy ezzel gúnyt űzzön a konzuli hivatal tekintélyéből és hatalmából, amelyet egyébként vissza is akart szorítani, hogy ezzel is megerősítse saját uralmát. történelem híresség lovak ókor konzul Nagy Sándor Caligula
Sándor először Bésszoszt üldözte, aki megölette III. Dareioszt, majd Artaxerxész néven Perzsia uralkodójának nyilvánította magát. Egyre keletebbre és egyre északabbra üldözte, egészen Szogdianéba, amely jelentős részben a mai Tádzsikisztán területén található. Ám a Besszoszt kiadó Szpitamenész fellázadt Nagy Sándor ellen, miután úgy találta, hogy a makedón uralom semmivel sem jobb a perzsánál. Szpitamenész azonban nem húzta sokkal tovább, mint elődje, és a vereségeket követően meggyilkolták, a fejét pedig elküldték Nagy Sándornak. Kr. 327-ben úgy tűnt, hogy a perzsa tartományokkal minden rendben van, feleségül vette Roxanét, egy baktriai előkelő lányát, majd a figyelmét India felé fordította. Ismeretlen földön Nagy Sándornak a kalandvágyon túl több oka is volt a görögök előtt távoli és jószerivel ismeretlen vidéknek látszó India meghódítására. Egyfelől a megszerezhető zsákmányra szüksége volt, hogy azzal fizesse ki a katonáit. Másrészt, mivel perzsiai csapatokat is vitt magával, úgy gondolta, hogy a görögöket és a perzsákat közelebb hozhatja az egymás oldalán vívott küzdelem.
A harci mén a legendák szerint csata közben nem csak a hátán vitte gazdáját, de harcolt is: fogával harapva, lábaival rúgva támadt az ellenségre. Bukephalosz nemcsak lova, de harcostársa is volt Nagy Sándornak/ Fotó: gettyimages A legendás állat Nagy Sándor indiai hadjárata során kapott súlyos sebet, ám mégsem engedte, hogy a hadvezér másik lóra üljön. Az udvari történetírók szerint megfeszítve minden erejét, győzelemhez segítette gazdáját. Bukephalosz a győztes ütközet után vértől és verítéktől csatakosan múlt ki. A makedón király nem csupán hátaslova, de igaz barátja elvesztését is megsiratta. Hálából katonai pompával temette el, és nyughelyénél megalapította Bukephala – ma az indiai Dzsalálpur – városát. Incinatus Caligula római császár lovát – Incinatust – nem harctéri hősiessége, hanem inkább gazdája életmódja és legendás politikai tréfája tette híressé. Caligula az első római császár, Augustus dédunokájaként korlátlan és fényűző hatalmat épített ki, és kedvenc hobbijának, a fogathajtásnak a költségeit is az államkincstárból fedezte.
Nem csoda, ha a türkmének féltőn óvták lovaik fajtatisztaságát. Túlságosan nagyra értékelték, semhogy más fajtákkal keresztezni engedték volna őket. A fajtatiszta tenyésztést segítette elszigetelt voltuk is. Mindez elősegítette egy rendkívül homogén, a világ egyetlen más lófajtájához sem hasonló fajta létrajöttét. Az I. Világháborút követően a Szovjetunióban Bugyonnij marsal javaslatára állami ménesekben helyezték el a fajtát, és megkezdődött a törzskönyvezése. Kiterjedten használták más fajták nemesítésére, azok hátas tulajdonságainak javítására. Ma főbb tenyészhelyei: Türkmenisztán, Kazahsztán, Üzbegisztán, vezető ménese Ashabad mellett a volt "Komszomol" méntelep. Fajtatiszta állománya körülbelül 130 mén és 700 kanca. A VIII-X. században a bagdadi kalifák testőrsége türkmén lovakon ülő türkmén lovasokból áll. Harci lovakként használták őket Kínában, Törökországban, Spanyolországban, Perzsiában, Görögországban és más országokban is. A fajta eljutott Európába, ezen belül Németországba és Angliába is.