Kialakulása, története [ szerkesztés] A Fő út az ősi Palota falu főutcája volt. Legkorábbi ábrázolása az 1775 -ös Pest környékének felmérése című (eredetileg német nyelvű) térképén található, [2] de a Fő út felbukkan az első katonai felmérés 1763 és 1787 között készült [2] szelvényén is. Tina, Budapest, 2022-07-07. Feltehető, hogy a törökök kiűzetését követő időszakban már ehhez az úthoz igazodva alakult ki a mai településszerkezet. Az útvonal településformáló jelentőségét bizonyítja, hogy a falu lakott területének 1800-as évek elején bekövetkező bővülésekor választóvonalat képzett az ősi és az újonnan beépített terület között. [3] Újpest megalakulását megelőzően a mai Fő út Újpestre eső szakasza elágazott, egyik ága a mai Viola utca magasságában az Ördög-malomhoz vezetett, [4] ahol a Váci útba csatlakozva Pestre lehetett jutni, míg másik ága a mai Árpád út folytatásaként vezetett a váci országúthoz. Az útvonal regionális jelentőségére utal, hogy a megye úthálózatának 1874 -es állapotát mutató térképen már szerepel [5] az az Újpesttől Gödöllőig tartó országút, melynek rákospalotai nyomvonalának egy szakaszát a Fő út adta.
Bemutatkozás Ápolást, gondozást nyújtó bentlakásos intézményünk elsősorban idős, beteg, önellátásra nem képes, de kórházi ellátásra nem szoruló időseket lát el. Állandó nővérfelügyelet, háziorvos, pszichológus és pszichiáter szakorvos segíti a lakók gondozását, ápolását. Budapest fő utca 66 68. A gondos ápolás mellett nagy hangsúlyt fektetünk a mentálhigiénés ellátásra, foglalkoztatásra, képességek és készségek megőrzésére. Intézményünk foglalkozik demens betegek ellátásával is. Az ellátás térítési-díj köteles, melyet utólag, havonta kell megfizetni. A személyi térítési díj összege jövedelemfüggő. Tájékoztatást az intézmény vezetője és a főnővér ad személyesen.
S bár kézenfekvő volt, hogy az űrtechnológia és az emberiség tudományának házasításán vigyék tovább a cselekményszálat, a történeten és a karaktereken egyaránt túlhaladott a kor, így nekem, mint az első rész rajongójának, Goldblum játékán kívül gyakorlatilag semmi sem tudta hosszabb távon lekötni a figyelmemet. A függetlenség napja: Feltámadás sal kapcsolatos problémáim – helyesebben fogalmazva: előítéleteim – akkor kezdődtek, amikor tavaly augusztusban hivatalosan is bejelentették, hogy az idegenek nem David Arnold dallamaira térnek vissza. A szerző Twitter-oldalán azt az információt osztotta meg rajongóival, hogy Emmerichék meg sem keresték őt emiatt, s minthogy közkedvelt szerzeményének jogai felett nem ő, hanem a Fox rendelkezik, a helyébe lépő Harald Kloser-Thomas Wander páros (kiknek felfogadása meglehetősen korán, a véglegesített szkript megszületését követően történt) úgy dolgozhat vele, ahogyan jónak látja. Persze nem ért nagy meglepetésként az, hogy a direktor újfent az általa valamilyen okból kiemelkedően favorizált duó mellett tette le a voksát, innentől kezdve azonban semmi okát nem láttam annak, hogy várjam a score-t, illetve hogy különösebb elvárásokat támasszak felé.
Emmerich rendezése pedig lehet, hogy nem kifejezetten kreatív, de a fináléban hibátlanul, erőlködés nélkül varázsol a vászonra egy elsőrangú látványfilmes attrakciót. A függetlenség napja második része tehát eleinte a kedves, szórakoztató bárgyúság helyett csak az igénytelen idiótaságot hordozza magában, azonban mint egy 20 évnyi rozsdásodás után újjáéledő gépezet, egyre jobban magára talál. A stáblista kezdetén már újra az a mosoly ragyogott az arcomon, ami az első rész során végig. Kevés ez ahhoz, hogy azt mondjam, élveztem a produkciót, de legalább a végeredmény annyira nem fájt - aki viszont a nosztalgiát keresi, az szokás szeirint jobban jár az eredeti újranézésével. 5, 5/10 A függetlenség napja - Feltámadás teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
Mindezek mellett az is zavaróan hat, hogy a "More Stimulation"-ben James Newton Howard-osra vették a figurát, a "What Goes Up" esetében pedig ennél is tovább mentek: a Jelek közkedvelt háromhangos motívumát is megidézték. Az instrumentális kíséret mellett két dal is helyet kaphatott a Sony Classical korongján, melyek közül az "Electric U"-ra keresztelt, szintipopos számot előadó Kid Bloom formáció neve nem cseng ismerősen, énekes-gitárosuk neve azonban némi rokoni szálra enged következtetni: Lennon Kloser. A másik az Annie Trousseau-féle feldolgozása Cher 1966-os "Bang Bang (My Baby Shot Me Down)"-jának, amely a rádiók repertoárjából éppúgy ismert, mint Quentin Tarantino Kill Bill jéből, Nancy Sinatra előadásában. Ugyanaz a direktor elégedett meg ezzel a teljesítménnyel, akinek a feltörést biztosító Csillagkapu, illetve A függetlenség napja című alkotásai alá máig töretlen népszerűségnek örvendő dallamok kerültek. A Holnapután tól kezdve érzem azt, hogy a rombolásmánián kívül már semmi más nem foglalkoztatja Roland Emmerichet, illetve Dean Devlint, ami azért szomorú, mert ezzel a több szempontból is félresikerült mozival végképp elérték, hogy nevük fényét döntően a kilencvenes években készült munkáik táplálják.
(Ez pedig érvényes a láthatóan csak az ázsiai piacok kedvéért filmbe szuszakolt két kínai szereplőre is. ) Még az új mellékszereplőkben lenne a legnagyobb kraft: izgalmas figura a földönkívüli hatást tanulmányozó pszichológusnő (vagy csak azzá teszi az izgalmas színésznő Charlotte Gainsbourg), a megszállók elleni közelharcban edződött afrikai hadúr, de az új generációból is a mostanában kötelező geek figura hordozza a legtöbb potenciált — és lényegében idevehetjük Okun doktort is, aki az első részben épp csak feltűnt, ezúttal viszont őt legalább alaposan megismerhetjük, egy cseppet sem hagyományos meleg szerelmi szállal együtt. De ő a kivétel: ennyire sok szereplő nem kaphat mind érdemi sztorit egy kétórás filmben, A Függetlenség Napja — Feltámadás pedig nem próbál meg súlyozni köztük, szinte mindet dramaturgiailag egyenrangúként kezeli. Ami egy tablószerű történet esetében érthető, de akkor sem ennyi karakterrel és történetszállal. Na de biztos akkor legalább a látvány rendben van, gondolhatnánk.
Independence Day: Resurgence Húsz év. Ennyit kellett várni ahhoz, hogy Roland Emmerich és Dean Devlin tető alá hozzák a kilencvenes évek egyik legkedveltebb blockbusterének folytatását, A függetlenség napja: Feltámadás t. Amikor ez először komolyabban szóba került, a szeptember 11-i események világra gyakorolt hatása okán Devlin jobbnak látta jegelni az inváziós-rombolós-földbe tiprós témát, így csupán 2004-ben lett újfent hangos a filmvilág attól, hogy A függetlenség napja egyébként kerek egésznek tekinthető története megtoldásra kerül. Teltek-múltak az évek, a rendező-producer páros kezei közül pedig sorra érkeztek a legkülönfélébb projektek ( Holnapután, I. E. 10 000, 2012, Anonymus, Az elnök végveszélyben), s közben folyamatosan csepegtették az ID4 jövőjével kapcsolatos információkat is – például, hogy trilógiává nőheti ki magát, a bevált karakterekre szeretnének alapozni, vagy hogy alakulgat a Devlinék által is elfogadhatónak tartott forgatókönyv. 2014 novemberében a 20th Century Fox hivatalosan is bejelentette: minden akadály elhárult, így Emmerich rendezésében, illetőleg a Centropolis és a TSG Entertainment közreműködésével zöld utat kapott a produkció, melynek büdzséjét az előd kétszeresére tornázták fel.
Nehéz egy olyan mozi első részéről elfogulatlanul megemlékeznem, ami gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye volt. Mai fejjel nézve persze kissé érthetetlen A függetlenség napja iránti őszinte rajongásom, hiszen Emmerich akkori inváziós sci-fije pont annyira bárgyú és üres volt, mint a mai látványfilmek többsége. Persze tízévesen ez még nem érdekelt, a világméretű, mai szemmel azonban már kisléptékűnek tűnő pusztításcunami viszont teljes egészében lenyűgözött. Akkor még nem zavart a túlzottan arcomba tolt patriotizmus, de az olyan lényegi, egy filmet alapvetően meghatározó elemek hiányosságai se foglalkoztattak, mint az egysíkú hősök vagy a faék egyszerűségű történet. A függetlenség napja azonban az évek múlásával se lett rosszabb, meglepően jól öregedett, így felnőve is rendre képes vagyok túltenni magamat a hiányosságain. Mert a bombasztikus, akkor talán korszakalkotónak hitt látványa mellett szerethető karakterei és remek egysorosai is rengeteget hozzátettek ahhoz, hogy Emmerich alkotása kitörölhetetlen legyen a popkultúrából.
A függetlenség napja a 90-es évek egyik megkerülhetetlen alkotása, maradandó voltát pedig érzésem szerint nemcsak a nosztalgiának köszönheti, hanem annak is, hogy minden bárgyúsága és giccses túlzása ellenére egy rettentően emberközeli produkció maradt, amely éppen annyira vette komolyan magát, amennyire az egy könnyed nyári blockbustertől elvárható. Erre pedig a mai napig nagyon kevés hasonló mozi volt képes, sőt, mintha egyre kevesebb darab képezne átmenetet a modoros pátosz és az önkritikus cinizmus között. Ebből a szempontból vártam tehát a 20 évvel ezelőtt élmény megismétlődését A függetlenség napja folytatásától, ezt viszont sajnos meglehetősen felemásan volt csak képes megvalósítani Roland Emmerich legújabb műve. Ha a katasztrófafilm-veterán rendező nosztalgiamozit akart készíteni, ahhoz nagyon rosszul fogott hozzá: ugyan tiszteletre méltó, hogy nem próbálta az első rész főbb motívumait újrahasznosítani, új ötletei között sok elcsépelt van, és jelentős mértékben támaszkodnak más művek toposzaira - vagy éppen saját munkásságára (számos képsor emlékeztethet a 2012 városrombolásaira).