Németh G. Béla írja Vörösmarty Mihályról: "Költészetét nem irodalmi hatások, hanem tehetségének belső törvényei alakították ki, életét és korát a költői lángész színvonalán fejezte ki. " A magyar romantika legnagyobb lírikusát a köztudat elsősorban a Szózat költőjeként tartja számon. Megrendítően szép, nagy hazafias és filozofikus költeményei: az Előszó, az Emberek, a Liszt Ferenchez, vagy a Gondolatok a könyvtárban – nem egyszerűen antológia-darabok, de a nemzeti emlékezet éltető hagyományai is. Kevesebb élményünk van a szerelmes poétáról, s még ritkábban idézzük a költő pompás humoráról tanúskodó verseit, pedig nincs az a hangnem és hangszer, amin Vörösmarty ne játszott volna bravúrosan. Hétfőn este ezt a kevesebbet idézett Vörösmartyt prezentáljuk hallgatóinknak. Vörösmarty Mihály verseit Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Csernus Mariann és Mensáros László mondja el: – Petike – Késő vágy – Laurához – Ábránd Archívumi szerkesztő munkatárs: Debreceni Géza Hangmester: Tánczos Tamás Szerkesztő: Liptay Katalin Vissza a Vers napról napra műsoroldalára >>>
S a sírt, hol nemzet sûlyed el, Népek veszik körûl, S az ember millióinak Szemében gyászköny ûl. Légy híve rendületlenûl Hazádnak, oh magyar; Ez éltetõd, s ha elbukál, Hantjával ez takar. Köszönjük, hogy elolvastad Vörösmarty Mihály: Szózat költeményét. Mi a véleményed Vörösmarty Mihály: Szózat írásáról? Írd meg kommentbe!
A Csongor és Tünde a legszebb és legzeneibb hangzású magyar mesejáték. Eposzait ugyan nemigen olvassuk, de aki mégis ismeri, elámulva veszi tudomásul bennük a romantika szertelen színpompáját. Dramaturgiai és kritikai műveiből fejlődött ki a hazai színikritika, közvetlen szakmai hatásuk erősebb Bajzáénál is. Lírai versei és velük egy-egy balladája pedig élő és szakadatlanul ható költészet, előadóművészeink és műkedvelőink versengve mondják. S mindenekelőtt az életutat befejező A vén cigány olyan költői orom, amelyet eddig legföljebb elért, de túl nem haladhatott néhány legremekebb alkotása a mi gazdag költészetünknek. (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár) Szegedy-Maszák Mihály: Vörösmarty Mihály (Ünnepi megemlékezésre…) 1989-ben Kemény Zsigmondról megjelent könyvem előszavában azt írtam, félek attól, hogy a nemzeti örökség egy része eltávolodik a mai magyarságtól. Úgy gondolom, e sejtésemet nem cáfolta meg a legutóbbi évtized. A közelmúltban Pécsett vettem TOVÁBB →
"Esti mise, téli vecsernye / éjféli Úrfölmutatás"… körül "a hó hallgat a meglepett / fák alján". Közelebb segíthet a vershez a Pilinszky-napló egy félmondata: "…ahogy a világ miséjét Th. de Chardin megpillantotta. " XVI. Benedek pápát idézem: "Ez Teilhard de Chardin nagy víziója: végül majd igazi egyetemes liturgiánk lesz, amikor a világmindenség átalakul élő ostyává. " Pilinszky víziója szerint: "úgy vérzenek jók, rosszak együtt, / bárányok, füvek, farkasok / halálunk monstranciájában". Utolsó korszaka verseiben a tél és csend és hó és halál fájdalmas tapasztalatából ide jut el a költő. Úgy képzelem, hogy az éjféli, erdőmélyi (vagy inkább világvégi, katasztrófákon túli) csöndben és sötétségben az Úrfölmutatás pillanatában kiárad a fény. Ebben a monstranciában azonban nem csupán az Úr testét szemléljük, ott vagyunk mind együtt, ott vérzik az egész világmindenség. Tél, csend, hó, halál. December elején nem idegen fogalmak. Különösen ebben az évben. Ugyanakkor mind a négy fogalom hordoz magában reményt is.
Hiába minden: szellem, bűn, erény; Nincsen remény! Hallátok a mesét: a népnek Atyái voltanak, S amint atyáik vétkezének, Ők úgy hullottanak: A megmaradt nép fölsüvölt: Törvényt! s a törvény újra ölt. Bukott a jó, tombolt a gaz merény: És jöttek a dicsők, hatalmas Lábok törvény felett. Volt munka: pusztított a vas! S az ember kérkedett. S midőn dicsői vesztenek, Bújában egymást marta meg. S a hír? villám az inség éjjelén: És hosszu béke van s az ember Rémítő szapora, Talán hogy a dögvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora: Sovár szemmel néz ég felé, Mert hajh a föld! az nem övé, Neki a föld még sírnak is kemény: Mi dús a föld, s emberkezek még Dúsabbá teszik azt, És mégis szerte dúl az inség S rút szolgaság nyomaszt. Így kell-e lenni? vagy ha nem, Mért oly idős e gyötrelem? Mi a kevés? erő vagy az erény? Istentelen frígy van közötted, Ész és rosz akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat. S állat vagy ördög, düh vagy ész, Bármelyik győz, az ember vész: Ez őrült sár, ez istenarcu lény!