János bácsi a csatában, Elesett egy fűszálban. Arra ment egy indiánus, És szívébe lándzsát szúrt. János bácsi testét kukacok eszik, És az egyik felkiált: Jaj, de büdös ez a János, Csupa mócsing, semmi más! Glori, glori, Halleluja! Ez az ember már hulla! Ez az ember már hulla!
Mellette a halk szavú, tépelődő Joshua Caleb Johnsonnak kell egy kis idő, míg magára talál. Ahogy a fiúnak, úgy nekünk is sokáig rejtély a megszállott abolicionista. Hol taszító, mosdatlan őrültnek, hol isteni prófétának látjuk – a mű pedig jótékony homályban hagyja az igazságot. A néző összezavarása általában véve is jellemző a sorozatra, karneváli örömmel olvad egybe az abszurd, az akasztófahumor és a cseppnyi déli gótika. Fekete Pákó - János bácsi a csatában - YouTube. A sok tragikomikus véletlen és csetlés-botlás közepette könnyű elfelejteni, hogy az amerikai történelem egyik kataklizmájának előjátékát nézzük – egy-egy ilyen gyanútlan pillanatban tör ránk a revizionista westernekre jellemző nyers erőszak. Hawke és Richard a Hamilton posztmodern történelemfelfogásának nyomán a jelen táplálékává teszi a múltat – kimondott szándékuk, hogy Brown fanatikus aktivizmusa kommentálja a jelenkori Amerika faji megosztottságát. Ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy önálló fehér megmentők nincsenek, a fekete amerikaiak saját történetük írói.
Főoldal Mikrofilm Tévétorrent The Good Lord Bird Máig nem sikerült eldönteni, hogy John Brown abolicionista-harcos-prédikátor őrült vagy korát meghaladó látnok volt-e, mindenesetre szenvedélyes, erőszakos küzdelme az Amerikát kettészakító intézményes rasszizmus ellen kísértetiesen rezonál a kortárs viszonyokra. Sokan még az északi szervezett rabszolgaság-ellenes mozgalomban sem vették komolyan a maroknyi milíciájával Délen randalírozó Brownt, aki végül 1859-ben tragikusan végződő virginiai fegyveres rajtaütésével mintegy megelőlegezte az amerikai polgárháborút. James McBride díjnyertes történelmi metafikcióját Ethan Hawke és Mark Richard alakította minisorozattá, megtartva az eredeti mű abszurd humorát, pikareszk formáját és kreatív hozzáállását a történelmi tényekhez. Maga Brown "csupán" mellékszereplő a történetben, de jelenléte hosszú árnyékot vet a narrátor Henryre/Henriettára/Hagymára, az árván maradt, szökevény rabszolgafiúra. Hawke olyan gátlástalan tébollyal játssza a meg nem értett kereszteslovagot, hogy szinte sokkolja a nézőt, ám amikor nincs a színen, már hiányoljuk.
Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is, és így szólt volna: "Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet. " Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment, és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve. Tímár zsófi özvegysége novella elemzés. Visszajön. Ó, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe: hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni. Tímár Zsófi remélt, s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, ó, bárcsak az ő kerítésükre ülne rá. De az olló sem akart hazudni, a szarka madár sem... Esténként a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le. A szép halovány arc fölé ernyőt csinált kis kezéből, és úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betűk bontakoznak ki furmányos szekerek, utazó vásárosok, vándorok s a jó Isten tudná elmondani: kik még.
A Tímár Zsófi özvegysége c. novella a Jó palócok ban található. Tímár Zsófit megcsalta, elhagyta ura, Péter. Még el sem búcsúzott, egy éjszaka szökött meg egy lánnyal. Tímár Zsófinak mégis van egy különleges tulajdonsága: mindig tud mosolyogni. Életének egyik sarokköve az a nap, amikor Péter elment. Azelőtt a nap előtt a boldogságtól mosolygott. Utána már csak a bánattól. Azonban hatalmas erő tulajdonában van: reménykedik… Szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. De egyszer az is meghal! Tímár Zsófi reménysége a templom alatt –élete talán legörömtelibb pillanatában- veszik el. Péterrel együtt meghal a reménysége. Tímár Zsófi özvegysége by Irén Rózsavölgyi. Most már matematikai esélye sincs arra, hogy lássa hazajönni Pétert. Már a remény sem él… És mégis! Ha csak gondolatban folytatnák a novellát! A feleség megbocsát a bűnös férjnek. Azonban a boldog megbékélés pillanatában Péter szörnyethal. Egyszerre érnek oda a templom aljához… A temetést szomorú gyászév (ek) követik. De Tímár Zsófi mégis lehet boldog! Hiszen tudja, hogy ura már jó helyen van, ráadásul nem haragban váltak el!
A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem vette. – Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt, és még nevettek is hozzá. Pedig mégis a szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna. Amint egy délelőtt a dohánypalántát öntözé nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott. – A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádogtornyot reparálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsátasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni. – Menjünk! – mondá a szelíd, szőke asszony. A fekete kendőt leoldotta, s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz. Tímár zsófi özvegysége szerkezete. Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.
Nem nézett föl, valami szatyor volt a kezében. Egyszerre értek a ház előtti járdára, férj és feleség. Zsófi nem értette, mi történt. Még akkor se fogta fel, mi ez a hirtelen csődület, amikor fölpillantva észrevette a nyitott ablakot és az üres virágládákat.