Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása - YouTube
2014. július 23. 11:47 Németh Máté 40 éves uralkodása során alig akadt olyan esztendő, amikor nem indított valamerre hadjáratot Nagy Lajos (1342-1382) magyar király. Uralkodását joggal emlegetik a középkori Magyar Királyság egyik fénykoraként: országában belső béke honolt, a hozzá hűséges bárói réteg és a teli kincstár segítségével pedig a külpolitikában kiváltképp aktívnak bizonyult. Példaképéhez, Nagy Sándor makedón királyhoz hasonlóan Lajos is szeretett részt venni a hadjáratokban, melynek következtében - ahogy az egy-egy vadászat alatt is előfordult - nem egyszer életveszélybe is került. Az ambiciózus lovagkirály által indított ütközeteknél azonban nem egyszer hiányzott a racionális megfontolás, ráadásul azok rendkívül költségesnek bizonyultak. Lajos két ízben vezetett nagyobb hadjáratot Itália területére, hogy megszerezze a nápolyi trónt, és megbüntesse András öccsének gyilkosait. A nápolyi kérdés - nem kevés energiát és anyagi javakat lekötve - a magyar királyt egész uralkodása során végigkísérte.
A két ország között perszonálunió jött létre, ami azt jelentette, hogy megőrizték függetlenségüket, csak az uralkodó személye volt közös. Lajos lengyel származású édesanyját küldte Lengyelországba kormányzónak, maga kevés időt töltött ebben az országban. Igaz viszont, hogy sok előjoggal ruházta fel a lengyel nemességet (kassai törvények), és segítséget nyújtott a lengyeleknek a litvánok és a Német Lovagrend elleni harcban. A lengyel királyi cím miatt terjedt el az a legenda, hogy Magyarország határait ebben az időben három tenger mosta. Valójában Havasalföld nem volt a Magyar Királyság része, így a Fekete-tenger nem jöhet számításba. A Lengyel Királyság pedig önálló maradt, de nekik egyébként sem volt tengerpartjuk. A Balti-tengert akkor a Német Lovagrend erős, katonai jellegű állama ellenőrizte. A mi tengerünk csak az Adria volt. Az viszont igaz, hogy Magyarország európai nagyhatalomnak számított. Lajos elfogadja a lengyel trónt Nagy Lajos nem csak a hadjárataival írta be magát a magyar történelembe.
A XIII. századi királyok hatalma annyira meggyengült, hogy képtelenek voltak megtörni a feudális anarchiát, a tartományurak hatalmát. Az Árpád-ház kihalása (1301) után Magyarországon trónviszályok törtek ki. Trónkövetelőként lépett fel az összes európai uralkodóház, amelyet dinasztikus kapcsolatok fűztek az Árpádokhoz. Jelentkezett Ottó a bajor, Vencel a cseh és a nápolyi Anjou dinasztia tagja, Károly Róbert. (V. István dédunokája) Az utóbbi bizonyult a legesélyesebbnek, mert Nápolyt hűbérura a pápa is támogatta. Károly Róbert (1308-42) már 1299-ben megérkezett Magyarországra, de ekkor még csak a délvidéki urak támogatták, akik szoros gazdasági kapcsolatban álltak Itáliával. Először 1301-ben koronázta meg az esztergomi érsek a hivatalos koronával, de nem Fehérváron, úgyhogy ez nem minősült törvényesnek. Másodszor 1309-ban került korona a fejére, majd 1310-ben sikerült eleget tennie minden követelménynek, így ő lett Magyarország törvényes uralkodója. Első feladata a tartományurak hatalmának letörése volt.
Az ifjú lovagkirály Öt nappal azután, hogy Károly Róbert meghalt, 1342. július 21-én királlyá koronázták fiát, a trónörököst, Lajost. Két bátyja korai halála után a tizenhat évesen uralkodóvá előlépő fiatalembert gyerekkorától királynak nevelték és mind elméleti, mind gyakorlati szempontból igyekeztek felkészíteni őt az uralkodásra. A fegyverforgatásban nagy örömét lelte, de a hadjáratok között is szívesen töltötte idejét vadászattal, ami egy alkalommal - mikor egy medve támadta meg - kis híján az életébe került. A harc mellett érdeklődött a történelem és a csillagászat iránt, valamint több nyelvet is elsajátított. A magyar és a napi szinten használt francia mellett megismerkedett a német, az olasz és a latin nyelvvel is. A korabeli leírások alapján igen színes uralkodói egyéniség rajzolódik ki előttünk Lajos személyét illetően. Küküllei János krónikaíró amellett, hogy bölcsnek és bőkezűnek írja le, külsejéről megjegyzi, hogy "közepes magasságú ember volt, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú, barátságos arcú, vastag ajkú és kissé görbe vállú".
A földesurak tarthattak magánhadsereget (bandériumot) és 50 fős létszám felett a földesúr saját zászlaja alatt vezethette őket hadba. Akik nem rendelkeztek 50 lovassal, azok a vármegye seregének létszámát növelték. A banderiális csapatokon kívül fontos haderőt képviseltek a könnyűlovas kunok és a zsoldosok is. Jelentős volt továbbá a várkatonák létszáma. Gazdaság: (tárnokmestere Nekcsei Dömötör). Károly Róbert új alapokra fektette Magyarország gazdaságát. A királyi birtokok jövedelme továbbra is fontos maradt, de mostantól új jövedelemforrásra támaszkodott. Már Szt. István óta bevételt jelentenek a király számára a regálék (királyi felségjogon szedett jövedelem), mégis Károly Róbertnél kell beszélnünk róla, ugyanis ő elődeinél jobban kihasználta ezt a forrást. Megreformálta a bányászatot, ugyanis ezután a földesúr is érdekelt lett a birtokain elhelyezkedő bányák feltárásában. Ezentúl a földesúr megkapta az urbura, vagyis a bányapénz (ezüst: 1/8, arany: 1/10) egyharmadát. Ezekkel az intézkedésekkel Magyarország nemesfémbányászat szerint a világ élvonalába került.