Az Apokalipszis lovasait feltétlenül bemutatandó vélte. Reigl nem akarta Breton kívánságát teljesíteni, mert bár a képet õ is jónak tartotta, de szerinte az már a múlthoz tartozott, és nem képviselte mindazt, ami abban az időszakban foglalkoztatta. Aki dudás akar lenni - Dalok Online - theisz.hu. Noha Hantaival együtt rendszeresen jelen volt a szürrealista csoport összejövetelein, Reigl ez időtájt már a kilépésen gondolkodott. Több képpel vett részt a tervezett kiállításon, Breton kedvéért beleegyezett az Apokalipszi s jelenlétébe is. Reigl sokra tartotta Bretont, tisztelte morális tartását: "kora jelentős szellemi képviselői közül szinte egyedül volt elég bátor ahhoz, hogy a fasizmust és a kommunizmust egyaránt elítélje minden kétértelműség nélkül". Breton szerinte is történelmi személyiség volt, a szürrealizmus megvalósítója a festészetben, de nem Freud, hanem a Jung-féle tudatalatti szellemében. Ebben látta Reigl a korlátot: míg az irodalomban megvalósult a freudi vonal, a teljes automatizmus (Breton, Péret, Prevert, Aragon…), addig a festészet nem tudott kitörni a figurálisból, mindig visszahajoltak hozzá.
Tehát, bármilyen megvalósítandó tervünk első lépése nem az, hogy "kilépek belőle", hanem az, hogy "belelépek". Az ezt követő időben fog majd eldőlni, hogy a mocsár elnyel-e, vagy fennmaradok a felszínen? Hogy engedek-e a lehúzó erőknek, vagy csak egy bizonyos szintig, és közben elveszítem-e a kapcsolatot Istennel, ön-magommal, vagy nem? Hogyan valósulnak meg a vágyaink? Legtöbbször így: van sok visszatérő séma az életünkben, amolyan karmikus helyzetek, tudjátok, amikor megint azon kapjuk magunkat, hogy jaj, már megint ugyanebben vagyok, már megint ez jött! Amiktől olykor elmenekülnénk, mert elítéljük, sötétnek, negatívnak, alacsony szintűnek tartjuk ezeket. Épp ezért térnek vissza. Mert hogy nekünk épp ez a vállalt "mocsarunk", amin át kell küzdeni magunkat. Aki dudás akar lenni pokolra kell annak menni. Meg amúgy is megítéljük – márpedig az égiek nem hagynak efféle megítélésekben. Na de, az a helyzet, hogy ha már beleléptünk, akkor ezek a dolgok változnak és nem maradnak azok, amik! A tapasztalásért jöttek és azért, hogy feloldják az ítélkezéseinket.
Jöttünk feladatokkal, tapasztalni valókkal. Éljük a kis életünket és törekszünk a "jóra". Ugye, a legtöbben így vagyunk ezzel? Csak hogy, közben időről időre elénk vágnak valami sötétet is. Mi meg egyre inkább törekszünk arra, hogy nehogy bepiszkolódjunk, "karmát teremtsünk", "rossz" útra lépjünk. Aki dudás akar leni riefenstahl. Ámde késő bánat, mert hogy a földi létezéssel bevállaltuk a polaritásokban való létezést is. Így, amennyire ki akarunk menekülni ezekből, annyira nem fogunk előre haladni. Aztán elkezdünk keseregni, hogy annyi, de annyi megvalósulatlan vágyunk, várakozó tervünk, el nem érkezett álmunk, beteljesületlen kérésünk van! És hogy annyira tiszta életet élünk, vajon miért nem jön már az igazi, meg a siker, meg az egyéb óhajaink? …de, hogy épp mi magunk álljuk útját, azt észre sem vesszük… A helyzet az, hogy itt a Földön nem csak a tiszta vizű patakba kell beledugnunk a lábunkat, hanem a mocsárba is. Sőt, először inkább abba, mert ha először tisztulunk, azután szennyeződünk, akkor piszkosak is maradunk.
Búcsúzom barátsággal: Csikesz Erzsébet