Szeptember 29-e kivétel nélkül nagy jelentőségű napnak minősül a néphagyományokban. Nem véletlen, ugyanis a szentként tisztelt Mihály arkangyal napjára az egyszerű emberek gazdasági évfordulóként tekintettek a megváltozott időjárási és csillagászati körülmények következtében. Ezenfelül az emberek többnyire ekkor hajtották vissza téli szállásaikra az állatokat, illetve sok helyen ilyenkor vette kezdetét az őszi betakarító munkálatok is. Régebben e nap révén hívták az egész hónapot Szent Mihály havának is, pogány elnevezése pedig a Föld Anya hava volt. Ezek alapján joggal feltételezhetnénk, hogy Szent Mihály havából keletkezett a szeptember elnevezésünk– ez azonban tévedés. A szeptember hónap elnevezés a római időkre nyúlik vissza, amikoris az évek márciusban vették kezdetüket, ebből kifolyólag szeptember a régi római naptárban a hetedik hónapnak számított, így adták neki egyszerűen a hét, azaz a septem elnevezést. A későbbiekben hiába lett belőle a kilencedik hónap, az elnevezése nem változott.
A legnagyobb mért sebességet egy 1981 augusztusában Budakeszin jelölt füstifecske mutatta, ami egy nap alatt 171 km-t tett meg, és elindulása után 25 nappal 4274 km távolságra, Csád déli részén találták meg. Forrás: Magyar Madárvonulási Atlasz (Kossuth Kiadó, 2009. ) Szent Mihály-napi jóslatok és szokások Ha Szent Mihály éjszakáján a juhok vagy a disznók összefeküdtek, hosszú, erős telet vártak. Volt egy mondás is, ami szintén kapcsolódik az időjáráshoz, de talán az ember és a természet akkori viszonyáról még többet elárul:"Aki Szent Mihály nap után szalmakalapban jár, attól nem kérdenek tanácsot. " Ezen a napon bizonyos női munkákról is úgy tartották, hogy jobb, ha nem végzik azt. A hagyomány szerint, aki ilyenkor mos, annak kisebesedik a keze, aki pedig mángorol, annak egész évben dörögni fog a háza felett az ég. A mezőgazdaság határnapjához nemcsak a bálok, mulatságok kötődtek, de híresek voltak a Szent Mihály-napi vásárok is. Ezzel a nappal kezdődött meg a kisfarsang ideje, a lakodalmak őszi időszaka is, amely Katalin napjáig tartott.
A másikban, a bűnbakban látta, érezte meg külön-külön mindenki, s együtt a közösség is a nyomasztó mocskot. S amikor az alkalmi hóhér jelképesen agyoncsapta a meggyalázottat, csönd lett, s a csönd a tisztulatot adta. Mihály-mérlege időszaka az Utolsó ítéletet is "előlegezi" minden őszön, a végső elszámolást, ettől olyan megrázó az esztendőként újra meg újra ismétlődő. Mindez a szombatok enyhületében történik; ilyenkor az Istenszülő Asszony, Szűz Mária vendége mind, ki él, az Ő öle, köpenye, köténye, a hervadó fák, s szőlőlevelek ezer-szín kegyelme, s az októberi litániák készítik föl az elkövetkezőre az embert, a végső időszakra, amikor körülötte és benne a legsötétebb honol – a fényen túli fénnyel, az Úrral való találkozásra. " Eleink templomokat, kápolnákat emeltek a főangyal tiszteletére. Ilyen templom volt a II. világháború idején elpusztult magyarszőgyéni Szent Mihály-templom, melynek keletkezése Szent István korára tehető az elvégzett ásatások alapján. A templomkert romjainál, az év folyamán több alkalommal tartanak szentmisét s más szakrális szertartást.
Visszanéz a véghatárrúl… – sír megnyílik, sír bezárúl. - Ó! A sír sok mindent elfed! Bút, örömet, fényt, szerelmet; de ki gyermekét szerette, gondját sír el nem temette!
Visszanéz a véghatárral... Sír megnyílik, sír bezárul. Oh a sír sok mindent elfed Bút, örömet, fényt, szerelmet; De ki gyermekét szerette, Gondját sír el nem temette.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése. Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek. Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére. Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát. Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek. Versek a szeretetről. Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Három árva sír magában, Elhagyott sötét szobában; Zivataros hideg éj van, Édes anyjok künn a sírban. «Édes anyám, édes anyám! Altass el már, úgy alhatnám! » Mond az egyik s el nem alszik, Sohajtása föl-fölhallszik. ««Beteg vagyok, édes anyám! Hol maradtál? Nem gondolsz rám! »» Mond a másik s jajjal végzi, A fájdalmat kétszer érzi. «Édes anyám, gyujts világot! Nem tudom én, jaj, mit látok! Harmadik mond, mindenik sír - - Temetőben mozdul egy sír. Megnyílnak a nehéz hantok, Kilép sirból édes anyjok, S tova lebben a vak éjben, Haza felé, az ösvényen. Arca halvány, hangj' a régi, Fia, lyánya megösméri; Immár tőle hogyan félne? Megcsókolják, mintha élne. Az egyiket betakarja; Másikat felfogja karja, Elringatja, elaltatja; Harmadikat ápolgatja. És ott viraszt a kis ágyon, Míg elalszik mind a három; Majd megindul, széttekinget, Keresi a régi rendet. Rendbe hozza a szobácskát, Helyre tészi a ruhácskát; Az alvókat hosszan nézi, Csókját százszor megtetézi. Gyulai pál éji látogatás videa. Kakas szólal, üt az óra, El kell válni viradóra!