Emberek között (2011) Lazi Könyvkiadó 2011, Szeged Szerkesztő: Sánta Gábor Fekete István 1943/44 fordulóján egyre elkeseredettebben figyelte a közösségek szétesését, éppen akkor, amikor pedig mindennél nagyobb szükség lett volna az összefogásra. Már a Zsellérek ben, a Hajnalodik ban és a Doktor Kovács István ban is erről beszélt. Regényének, drámájának és játékfilmjének zajos közönségsikere azt sejtette vele, hogy a világháborús viszonyok között fokozott az igény a példaértékű történetek iránt. Nem andalítani akart, és főként nem megnyugvást kelteni ezek szerencsés befejezéseivel, hanem hatásosan érzékeltetni, hogy így is lehetne. Felelősen gondolkodó emberként meggyőződéssel vallotta, hogy a parasztság a magyar társadalom meghatározó eleme, és sorsuk alakulásával minden politikai erőnek számolnia kell. Ő azonban nem feltárni kívánta a vidéken élők életét, hanem bemutatni azokat a típusokat, akiket személyesen is megismert. Retek Jánosnak hívják az először 1944 karácsonyán megjelent Emberek között főszereplőjét, és a vele, illetve a családjával történtek követhetők nyomon az általuk felnevelt szajkó életének első esztendejében.
Vadászattal kapcsolatos cikkeit 1933-tól a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród újság közölte, 1936-tól pedig az Új idők ben jelentek meg novellái. 1937-ben A koppányi aga testamentuma című művével megnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját, majd két évvel később a Zsellérek című regénye aratott sikert az Egyetemi Nyomda pályázatán. 1966-os portré az íróról (kép forrása: Fortepan/ Hunyady József) 1940-ben a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, és ebben az évben jelent meg Hajnalodik című színdarabja, amelyet csaknem százszor játszottak a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban, mindannyiszor telt ház előtt. 1940-ben Bánki Viktor filmrendező forgatókönyv készítésére kérte fel, s így született meg a Doktor Kovács István, amely ismét sikert hozott számára. Az uradalmi munkát ekkor már egyre terhesebbnek, írói munkája akadályozójának érezte. 1941-ben végül elhatározta magát, családjával Pestre költözött, és a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett.
1949-ben elbocsátották minisztériumi állásából. Ezt követően, sok más íróhoz hasonlóan mellőzték, könyveit nem adták ki. Családi tragédiaként élte meg feleségével együtt, hogy apáca lánya 1949-ben elhagyta az országot, fia pedig 1956 decemberében kényszerült menekülni, mert részt vett a forradalomban. Hogy megélhetését biztosítsa, segédmunkásként dolgozott, például gabonát szállító dunai uszályokon búzát lapátolt. Szerencsére a kitelepítés elkerülte őket, annak ellenére, hogy az ötvenes évek elején a lakásának nagyméretű ebédlőjét átadta az egyháznak, kápolna céljára. 1952-1954 között tanfolyami előadóként halászokat oktatott Kunszentmártonban. Könyvei 1955-től jelentek meg újra. A hatvanas évektől ismét sikeres íróként ismerték el, egyre nagyobb példányszámban jelentek meg könyvei. 1970-ben, 70. születésnapján a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki, elismerve írói munkásságát. Öt hónappal később váratlanul elhunyt. A Farkasréti temetőben lett első nyughelye, ahova később felesége is került.