Mondotta róla a ravatala előtt búcsúztatója első mondatában idősebb pályatársa, Mészöly Miklós. Harminckilenc éves korában halt meg, a hatvanas évek elején kezdett el írni, de csak 1970-ben jelent meg nyomtatásban először, majd néhány esztendő leforgása alatt négy karcsú elbeszélés-kötete (A fűtő, 1975; M, 1977; A halál kilovagolt Perzsiából, 1979; Jézus menyasszonya, 1981) látott napvilágot, amelyek a személyét körülvevő hivatalos gyanakvás el-lenére az új magyar próza élvonalába emelték. Olyan korban élt, amelyben "a jogokat formálisan elismerték, miközben azok érvényesülését lehetetlenné tették. Írói világát azonban nem a kritikai él jellemezte, hanem e tragikus ellentmondás mély, ontologikus élménye. "(Reményi József Tamás) Taszított és vonzott. Egyszerre töltött el undorral és rajongással. És anélkül, hogy észrevettem volna, beavatott a rútság esztétikájába. " (Balla D. Károly) "Íme a rettenetes üres papír, amire írnom kell. " Az önéletrajzi fogantatású kisregény egy alkoholista íróról szól, aki csak iszik és iszik, amíg el nem éri a delírium.
Hajnóczy a maga nemzedékének talán legtehetségesebb tagja volt; rövid és önpusztító pályája befejezetlenségében is teljesnek mondható. Írásainak középpontjában a legtöbbször saját alkoholizmusa és személyiségnek szétbomlása áll, és ezzel kultikus státust vívott ki magának a hányatott sorsú háború utáni írónemzedék panteonjában. gesztenye63 P >! 2017. november 24., 08:37 Köszönöm @ pepege és @ Archibald_Tatum. Köszönöm Nektek, hogy megismertettetek egy különleges és tragikus sorsú hazai művésszel. Ha nem olvasok Merítés t, valószínűleg soha ebben az életben nem hallok Hajnóczy ról. S bár tudomásom sosem lehetne róla, de ez a hiány óriási lyukat keletkeztetne a 2. világháborút követő magyar prózairodalomról alkotott képemben. Nehéz bármit is írni erről a kisregényről, amit az író saját novelláinak motívumaira építve, szinte kísérletként vetett papírra, szerkesztetett össze. Nem azért nehéz, mintha olyannyira semmitmondó lenne a tartalom, hanem épp azért, mert az olvasó képtelen elvonatkoztatni a mérhetetlen veszteség érzetétől, ami egy ilyen sziporkázó tehetség önpusztítása, a gyöngyök disznók elé szórása, a családi ezüst elkótyavetyélése láttán feltolul benne.
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm, és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek. " – S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már. S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra! " – halk, sovár Hangon én búgtam: "Lenóra! " s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott, s más semmi már. S hogy szobámba visszatértem, s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak, No, te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Rossner Roberto – Edgar Allan Poe: Álmok – 7torony Irodalmi Magazin. Szél lesz az, más semmi már! " Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt, és fennenhordott, Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt, s mint kit helye vár, Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár –, Ült, nem is moccanva már.
Kézikönyvtár Verstár - ötven költő összes verse Kosztolányi Dezső AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ÁLOM AZ ÁLOMBAN Teljes szövegű keresés Vedd még e csókot édesem! Mostan megyek, elbúcsuzom és ez legyen a búcsúszóm: igazat mondtál énnekem, bús álom az én életem; eltűnt reményem csillaga mindegy, nappal vagy éjszaka, való volt-e, vagy látomány, ma már mi sem maradt nyomán. Minden, mi van e bús világon, álomba ködlő furcsa álom. Állok viharzó part előtt, a tengerár lihegve bőg. Kezemben emlékek, romok, arany fövény, arany homok. Nézem, hogy hullanak ezek a könnyű, semmi porszemek és könnyezek - és könnyezek! Ó Istenem, bárhogy fogom, a porba hull lágy homlokom? Edgar Allan Poe: Álom az Álomban - Romantika Antológia. Ó Istenem! nem menekül egy szem se a vizek elül? Hát minden-minden e világon álomba ködlő furcsa álom?
S egyszer volt bár – egyszer! -, azt a vad órát Sose felejtem el; varázs karolt át, Bűvös erő, a hűvös szél, talán Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán Lelkemen hagyva képét, vagy a hold, Mely – delelvén – túl hűs fénnyel hatolt Álmomba, vagy a csillag: meglehet, S ha szellő volt is álmom, egyremegy. Mert bár álmok közt: boldog voltam ott! Az "álom egy álomban" elemzése Edgar Allan Poe szerint. Boldog, s ezért szeretem ezt a szót: Álom! – míg benne eleven szinek Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek Valónak látszani, s e forgatag Kábult szememnek sokkal többet ad Mennyből, vágyból – mely mind csak az enyém! – Mint legszebb órán az ifjú Remény. (Ford. : Tellér Gyula)
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: "Soha már? " Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár, Ő nem nyomja –, soha már! Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén, látatlan égnek Füstölők, s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le Hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár, Idd, óh, idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár! " S szólt a Holló: "Soha már! " "Látnok! ", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár –, Van… van balzsam Gíleádban?
A víziók zord éjén Láttam tűnt boldogságom; Szívem megtört, mert élet és fény Nem volt - csak éber álom. Ah, a nappal álma vajh' mit ad Annak, kinek szeme Úgy néz körül, hogy egy sugarat Vet a múltba visszafele? Az az álom, a szent álom - az álom, a szent, Amíg gyötört az élet, Mint drága fény, jó hírt üzent - Vezérlő puszta lélek. Vajh' számít-e, mint szállt ide Orkánok éjjelén? Nincs ragyogóbb láng, mint az üde Igazság-fény.
(Fordította: Tóth Árpád)