Tényleg semmi nem az. A problémáink, az életünkben megjelenő emberek, az életünk célja, és maga az élet… Azért jöttünk a Földre, mert ezt választottuk. Megírtuk a tervünket is, mi az, amit szeretnénk átélni, hol szeretnénk fejlődni, növekedni, választottunk küldetést is magunknak, amit a Földön kellene betölteni. Ezt a tervet magasabb rezgésen írtuk, és amint a Földre születtünk, el is felejtettük. Hála, hogy vannak mellettünk és értünk olyan emberek, akik folyamatosan a tervünkre, a céljainkra, a fejlődésünkre emlékeztetnek. Nem az aminek látszik 55. Ahonnan jöttünk, ott nincs jó és rossz. Csak béke és feltétel nélküli szeretet. Azok, akik a földi életünkben kísérnek minket, önkéntes lelkek, akik ilyen-olyan szerepet vállalva részesei a fejlődésünknek. Sokszor tűnik úgy, hogy egyikük-másikuk nekünk problémát okoz, de a probléma nem bennük és nem kívül van: csupán megjelenít valamit, amin magunkban kell dolgoznunk. A problémák nem problémák, hanem lehetőségek, amiken így vagy úgy, de túljutunk, és amint túljutunk rajtuk, felemelnek.
Lehetetlennek tűnhet, hogy egy másodpercig nézzünk egy képet, és ilyen rövid idő alatt sikerül megértenünk. Bizonyított, hogy az agyunk valójában egy szempillantás alatt – mindössze 13 milliszekundum alatt – képes azonosítani a képeket. Nem fogunk tesztelni, de megpróbáljuk a következő legjobb dolgot – tedd próbára a szemedet és az agyadat, és nézzük meg, hogy képes vagy-e értelmezni ezeket a képeket kevesebb, mint egy perc alatt. Figyelj – a képernyőn megjelenő dolgok nem biztos, hogy azok, aminek látszanak, úgyhogy gondolkodj alaposan, és próbáld megfejteni őket. Mi szeretjük az érzékelésünket megtévesztő képeket, és itt van 15 olyan, amely valóban próbára teszi az agyunkat. 1. 15 kép, ami nem az, aminek első látásra látszik – Napjainkportál. "A lámpa tükröződése a szemüvegemben olyan, mintha egy bagoly bámulna rám". 2. "Egy nő arca megakadt egy hal tükörképében az akváriumban. " 3. "Ha nem állna ki az a nagy kerék, nem is tudnád, hogy egy teherautó van a képen. " 4. "Kipróbáltam az arccserét. Sokáig tartott, mire rájöttem, hova került a barátom arca. "
9. "Ez a hervadt virág úgy néz ki, mint a padlizsán emoji. " 10. "A hasított rönk közepe úgy néz ki, mint egy macska. " 11. "Egy sólyomnak látszó szikla és egy kis fészek" 12. "A berepedés ezen az ablakbon egy macska arcához hasonlít. " 13. "Ez a minta úgy néz ki, mint egy zavart Elmo. " 14. "A minap lefotóztam egy zivatart, és olyan villámokat kaptam le, amelyek úgy néznek ki, mint egy ember. 15 véletlen felvétel, ami határozottan nem az, aminek látszik – Napjainkportál. " 15. "Ezek a gátak úgy néznek ki, mintha egy nagyon szoros futóverseny utolsó szakaszában lennének. "
Fotó: Barta Bence A "tárgy előtti" idilli állapot azonban csak színjáték, ahogy Twin Peaksben a nosztalgikus idilltől elválaszthatatlan az erőszak örök visszatérése. Peter Bojanič szerint ugyanis a nosztalgia fogalomtörténetében már eleve benne rejlik az a paradoxon, hogy a hazatérés vágya a háború megszakításához, de egy újabb erőszak ígéretéhez vezet. A tárgy és ugyanígy a műtárgy létrehozása feltételezi, produkálja, miközben egy esztétikai rendben el is rejti, kibékíti ezt az eredeti erőszakot. Ez a paradoxon működik a fában, amit csak a Tuskó Lady tud kibetűzni, hiszen Twin Peaks faburkolatú belső tereiben minden erről szól, de a figuratív civilizáció által elnémított okkult gyár hangjait csak ő képes meghallani. Hasonló érzékenységet látok megnyilvánulni Barta Bence műveiben is, aki a művészetvilág Tuskó Ladyjeként füleli a faanyagok hangját. De hát mi az, hogy tuskó? Nem az aminek látszik 6. A tuskó nem egy mű. Inkább egy maradvány, az erőszak lenyomata, amihez vissza kell térnünk. Ezért nem work, hanem re-work.
Merthogy a Gyilkos tréfá nak csak az utolsó negyvenöt perce a tényleges adaptáció, az első fél óra egy teljesen új, direkt ehhez az animációs feldolgozáshoz írt előzmény. Ha ez most úgy hangzik, mintha két külön sztoriról lenne szó, nyugi, nem te értetted félre, ez tényleg két külön sztori, amelyek közt semmiféle jelentős logikai vagy dramaturgiai kapcsolat nincs. De hát Alan Moore története nem is igényel előzményt, kerek egész úgy, ahogy van. Az alkotók szerint azért volt szükség az eredeti kiegészítésére, mert a negyvennyolc oldalas képregény túl rövid ahhoz, hogy ki lehessen tölteni vele a DC animációs filmjeinek hagyományosan 70 perc körüli játékidejét. Ebben persze van valami, de csak azért, mert eleve ragaszkodtak a már említett rajzstílushoz, az ugyanis a maga egyszerűségével egy bizonyos tempóra is determinálja a filmet: nem engedélyezi a hosszabb szüneteket, az elmélázásokat, a precíz hangulatteremtést, a vizuális komplexitást. Batman a gyilkos tréfa. A Gyilkos tréfá ban lett volna 70 perc, de legalább egy jó óra, ha nem sietnek annyira a jelenetek és a dialógusok ledarálásával, és egy kicsit jobban koncentrálnak az atmoszférára, mint a cselekményre – hogy nem így tettek, az abból is látszik, hogy Moore eredetijének felkavaró őrületforgataga szinte egyáltalán nincs jelen az adaptációban.
Nehéz olyan érvet felhozni az animációs Gyilkos tréfa -adaptáció mellett, amelynek figyelembevételével a film nem tűnik teljes kudarcnak. Pedig olyan jól indult minden: a valaha írt egyik leghíresebb Batman-képregényt, egyben az egyik legmeghatározóbb Joker-sztorit a DC nagy veteránjai dolgozták fel, méghozzá a főhős és a Joker rég bejáratott szinkronhangjaival, Kevin Conroyjal és Mark Hamill-lal. Batman: A gyilkos tréfa - FilmDROID. Ráadásul a kiadó és a Warner animációs részlege már bizonyította, hogy remekül bánik a választott alapanyagokkal, és még olyan fajsúlyos klasszikusokba sem törik bele a bicskájuk, mint a The Dark Knight Returns – pedig ha van gyémántburkolatú kemény dió, akkor az aztán az. Vagyis a Batman: Gyilkos tréfá hoz (Batman: The Killing Joke) minden szükséges hozzávaló és kecsegtető előjel adott volt. Aztán minden elromlott. Kezdjük azzal, ami rögtön kiszúrja a szemet: ez az animációs stílus ehhez a sztorihoz kevés, mint pszichiáter a Jokerhez. A The Dark Knight Returns idején a DC vette a fáradtságot, hogy a szokásosnál valami nyersebbel, durvábbal, szögletesebbel álljon elő, és ez meg is hálálta magát, ezúttal azonban csak ugyanazt a rutint kapjuk, amit tucatnyi másik filmben a Superman: Ítéletnap tól a Batman fiá ig.
Majdnem 25 év után nyilván nem érdemes újdonságot várni tőlük, kisujjból kirázzák a karaktereiket, ámengem éppen ez zavart, meg hogy a producerek és szinkronrendező talán azt gondolhatták, hogy elég csak a két legendás hangot hallani ahhoz, hogy a rajongók ugrándozzanak örömükben. A magyar felirat igen hamar elkészült, ami jó dolog, az viszont felemássá teszi az élményt, hogykészítője a film angol szöveget fordította le, és nem használta a magyar képregény sorait azokhoz a jelenetekhez, melyek át lettek emelve. Ez is egy olyan dolog, ami valószínűleg nem sokakat izgat, főleg akkor, ha nem olvasták a képregényt, ám egy igazi Batman-fan biztosan vette volna a fáradtságot, hogy a felirat olyan legyen, amilyennek "lennie kell". (Esetleg megcsinálom én, ha más nem. ) Ahhoz képest, mekkora várakozás előzte meg A gyilkos tréfát, a végeredmény kicsit más lett. Nem jobb, de nem is rosszabb, inkább csak "általánosabb". Alan Moore természetesen ehhez a produkcióhoz sem adta a nevét, és figyelembe véve a sok módosítást, ezen nem is kell meglepődni.