Fekete István (1949) Roráte - karácsonyi novella Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak. És még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, avagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak. Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak. Fekete istván karvalya. Néhol kis lámpások imbolyognak és mutatják, hova kell lépni. Ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét. A tegnap gondja, mintha még aludna, a mai még nem ébredt fel. S a falu csak tiszta önmagát viszi a hajnali misére. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs. A külső mozgás bekúszik a templomba s megnyugszik. Suttog egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is meggyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: "Harmatozzatok égi Magasok" Mise végére egészen bemelegedett a templom, szinte otthonos lett. Legalább is így érezte ezt Baka Máté az alszegből, de így érezte ezt Hosszú Illés is ugyanonnan.
Később elkérte a pihenő cigányok prímásától a hegedűjét, és eljátszotta kedvenc nótáinkat. Olyan szépen hegedült, hogy nemcsak a kocsma vendégei, hanem még a cigányok is megtapsolták…" Forrás: Ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt… – Mezey Zoltán, Kanadai Magyarság, 1995. május 20. A Vukot láttuk a tévében vagy moziban, a Tüskevártól pedig gyerekek generációinak jött meg a kedve horgászni, ha már rákászni nem lehetett. Ahogy Fekete István a természetről írt, egyszerre tette örök érvényű, napjainkban pedig különösen aktuális íróvá. Fekete istván mek ultra. Ma 120 éve született, idén 50 éve halt meg a magyar ifjúsági és állatregények koronázatlan királya. Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet írja Fekete István először 1966-ban megjelent, Hú című regényében.
Pedig három évvel fiatalabb. Nem nagy idő, az igaz, de mégis csak fiatalabb. Aztán meg, milyen sárgák a fülei. Na, akár a halotté. Uram Isten! Csak nem lett vele valami? Harag ide, harag oda - a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendben odamegy Mátéhoz, és kicsit borzongva megérinti a vállát. - Hallod-e, te! Máté! Máté felhorkan: - Hö?! Mi? - és néz Illésre, mint a csodára. - Te vagy az, Illés? - Én hát. Hát mondok megnézlek, mert olyanformán ültél, hogy... És nézi egymást a két öreg. A templomban meleg csend, a kőszentek elmosolyodnak. - Kicsit megszédültem - hazudja Máté. De áhítattal. Mert tele van a szíve. Szereti most Illést így közel látni. Már elmúlott. - Há no! Hál Istennek, akko menjünk. És egymás mellett kicsoszognak a templomból. Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel egy pufók kis angyal Szent Péterre, ahogy az ajtó becsukódott. Olyan meleg lett a szívem egyszerre. Két ember kibékült - mondja a főszent. És melegen sóhajt. - Hjaj! Csoda! - suttogja a kis angyal. Fekete István magyar író - Fekete István lap. - Hát bizony.
A Bastille téren naponta megforduló turisták és helybeliek ezrei rendre végigmérik tekintetükkel a tér közepén álló júliusi emlékoszlopot, vagy megnézik a gyűlölt politikai börtönné változtatott, s 1789. július 14-én elfoglalt, majd jóval később elbontott hajdani erődítmény körbástyáinak világos színű kövekkel kirakott vonalát, esetleg megcsodálják az új operaház hatalmas üvegfelületekkel bíró tömegét. A tájékozottabbak tudják, hogy az oszlop valójában nem a Bastille bevételére, hanem egy jóval későbbi eseményre, az 1830. júliusi forradalom áldozataira emlékeztet, azonban többnyire ők sem sejtik, hogy az alatta kialakított titokzatos sírkamrák szokatlan tetemeket is rejtenek: több mint 3000 éves múmiákat! A római Traianus-oszlop mintájára készült 50, 33 m magas, 4 m átmérőjű patinázott bronz emlékoszlopot, rajta az áldozatok nevével, tetején pedig a Szabadság Géniuszának aranyozott szobrával, 1835 és 1840 között emelték, mint felirata ismerteti: "azon francia polgárok dicsőségére, akik az 1830. július 27., 28. Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16. | Lenolaj. és 29-i emlékezetes napokon fegyvert fogtak és harcoltak a közszabadság védelméért", azaz X. Károly és ezzel a Bourbon-ház uralmának megdöntéséért és a "polgárkirály", Lajos Fülöp hatalomba emeléséért.
A mai világban... - És most mit csinálnak? - Nézz utánuk, fiam. A két öreg közben Illés háza elé ér. Fekete istván tolvaj mek. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák. - Gyere be, Máté, rég voltál nálunk - mondja Illés. Lángost sütött a lányom... A kis angyal kérdőn néz a főszentre: - Mi az a "lángos", Szentatyám? A toronyban ekkor hetet ütött az óra. S e földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon
Ámbár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, aligha érezték volna, nagy harag volt ugyanis a két öreg között. Kitartó, régi harag. Formája sem volt már, nem is emlékeztek, ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához. És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás, hát csak ülnek tovább, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást. De egyébként is ráér. Félszemmel odapislant Mátéra, hogy alszik-e már, mozdul-e már, de Máté nem mozdul. Amilyen kutya, konok ember volt világéletében, azt várja - gondolja Illés - hogy én menjek előbb. De abból nem eszel! Pedig már a gyertyát is eloltotta a dékán. Azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. Azután: csend. Illés gondol erre, gondol arra, állát behúzza a meleg nyakravalóba és a szeme szép lassan lecsukódik. - Nem! Fekete istván - novellák. - ijed meg. - ezt igazán nem szabad - s Mátéra néz, aki úgy látszik elaludt. Hö-hö-hö. Ez hát a híres? - mosolyodik el magában.
Az történt ugyanis, hogy a tudományos célból Európába hurcolt múmiákkal gondok adódtak: már a párás tengeri szállítás sem tett jót nekik, de Franciaország nedves éghajlata, ami össze sem hasonlítható a meleg, száraz egyiptomiéval, végképp lehetetlenné tette konzerválásukat. Eredetileg az 1793-ban múzeumnak nyilvánított egykori királyi palota, a Louvre alagsorában helyezték el őket, de a múmiák bandázsai kezdtek elszíneződni. Kiderült: a balzsamozott tetemek bomlásnak indultak – ott nem maradhattak tovább! Innen a történet bizonytalanná és szerteágazóvá válik. Az egyik változat szerint a foszló tetemeket a Louvre Szajna -felöli oldalán, az Infánsnő kertjében ásták el, a nem sokkal korábban épült, a világ első vasból készített, kizárólag gyalogos átkelésre szánt Művészetek hídja (Pont des Arts) jobb parti hídfője közelében. Három évvel később ugyanide temették a júliusi forradalom környéken elhunyt 32 áldozatát is, s velük együtt kerültek át a múmiák – a nemtörődöm exhumálás következtében – a Bastille tér re.